Érdekes írást találtam a TRAINS 1977. augusztusi számában. Ron Ziel, neves amerikai vasúti szakíró, kiadványok szerzője és vasúttörténész 1970-ben vonatfényképező túrára indult az akkor egységesen Kelet-Európának hívott régióba. Elsőként a Szovjetunióba, ott gond nélkül végigfényképezett sok mozdonyt és vonatot, utána hasonló céllal átment Romániába, Bulgáriába, Jugoszláviába, Magyarországra, Csehszlovákiába és Lengyelországba. A vasutasokkal, rendőrökkel és katonákkal megesett érdekes, néha izgalmas kalandjairól cikket írt a TRAINS magazinba.

Az akkori nyomdatechnika a magazinban nagyon rossz minőségű képeket eredményezett. De Ron Ziel útjának képeit könyvben is kiadta! Rákerestem: a könyv ma is kapható! Megrendeltem az amerikai terjesztőtől, az átpasszolta a rendelésem egy brit kiadóhoz, így szerencsére még kicsit olcsóbban is, nagyon hamar megérkezett.

A kötetet Ron Ziel és társszerzője, Nils Huxtable is dedikálta, olyan amerikaias módon: öntapadó cetlikre írták a nevüket, amit beragasztottak a könyvbe, majd alábélyegezték a hitelességét, és hogy ez a 108. dedikált példány.



                    

                A könyv és a dedikáció




1. rész: Románia, Jugoszlávia és Bulgária




Románia


Ron Ziel írja:

A helyszín nagyon békés volt 1970 őszén: kis vidéki vasútállomás téglaépülete spalettákkal fedett ablakokkal. Senki sem volt a környéken. Egy méretes, 0-10-0 (E) tengelyelrendezésű mozdony, melynek formája a porosz G10-est idézte, begyújtva állt, a szabad jelre várt, hogy tehervonatával elinduljon a CFR vonalán Piteştibe, a bukaresti fővonalhoz csatlakozó pontra.

(Az írásban is ilyen ş van. Mind az írás, mind a könyv nagyon jól bánik a számukra szokatlan karakterekkel, a magyar ő-vel gyűlt meg a bajuk, több helységnévben is ö-nek írja az ő-t.)

Emlékeztem a lány figyelmeztetésére a fővárosban a turista irodában, hogy ha vonatokat akarok fényképezni, kerüljem az állomásokat és a rendőrséget!

Ennek ellenére az állomás épületéhez hajtottam a Fiatommal, amit Bukarestben béreltem a Hertz olasz kirendeltségétől. Bukarestbe egyenesen a Szovjetunióból érkeztem, ahol nagyon sikeres szibériai fotótúrán jártam, minden komplikáció nélkül. Miért tételeztem volna fel, hogy Romániában gondot jelentene egy 5 csatolt kerekű teáskanna (sic!) lefényképezése?

(Teáskanna: akik az amerikai vasutakhoz szoktak, azoknak akár egy nagy európai mozdony is kicsinek tűnik.)





Egy E tengelyelrendezésű román mozdony, erősen emlékeztet a porosz G10-esre

 Ron Ziel felvétele 1970 őszén, [1]-ből, a TRAINS magazinból

(Sajnos a korabeli nyomdatechnika csak ilyen minőségű képek közzétételét tette lehetővé. Ez a kép nem szerepel Ron Ziel könyvében.)

Közel mentem az autómmal a mozdonyhoz. Az őszi délutánon gyorsan sötétedik, ezért felkaptam a 4x5 Speed Graphics kamerám, a mozdonyhoz gyalogoltam, kattintottam, és visszaindultam az autómhoz.

Néhány méterre tőle megtorpantam. Két katona, egyikük orosz géppisztollyal, a másik puskával állt a kocsim két oldalán! Feléjük indultam.

Akkor vettem észre, hogy szögesdrótos kerítésen belülre léptem mozdonyt fényképezni. Láttam egy táblát is, amit akkor sem tudtam volna elolvasni, ha korábban észreveszem. Egy ló vontatta tartálykocsi pedig elzárta az utat a kocsim elől, ha menekülőre fognám.

A katona rám fogta az "orosz gitárt", amit a II. világháborúból és a magyar forradalom képeiről ismerhetünk. Az autóm mellé állítottak. Akkor vettem észre, hogy amikor csak a mozdonyra figyeltem, egy román katonai olajtároló területére hajtottam!



Az egyik katona egy közeli oszlopon lévő telefonba hadart. Fél órával később egy fiatal hadnagy érkezett. Éreztem, hogy döntés következik. Közben mind a mozdony, mind a nap elment.

Megmutattam az útlevelem, és képeslapokat mozdonyképekkel, melyeken rajta volt a nevem, mert én készítettem. A hadnagynak tetszettek a képek! Hirtelen megrázta a kezem, megveregette a hátam és visszaadta a képeket. Neki ajándékoztam, és a katonáknak is adtam néhány képet. Az egyik katona kinyitotta az autóm ajtaját, beültem és elhajtottam.

Visszanézve láttam, hogy a tiszt integet, a katonák pedig a képeslapokat nézik.		 (Abban a korban nyugaton az járta a keleti külkereskedőkről, hogy ajándékokkal, mint közepesen drága karórákkal, ékszerekkel jó barátságot és óriási árengedményeket lehet náluk elérni.)
Piteşti, körülbelül 70 mérföldre Bukaresttől, láthatóan tisztán gőzmozdonyos, forgalmas vasúti csomópont volt. Porosz tervezésű, E tengelyelrendezésű gőzösök tolattak. Több jó képet készítettem a mozdonyokról, és személyzetükről, a tolatószemélyzet időnként a mozdony előtt pózolt a fényképezéshez. Dolgom végeztével elhajtottam a háromszintes állomásépülethez.





Egy makulátlanul tiszta 4-6-0 (2'C) tengelyelrendezésű porosz P8-as személyvonattal indulásra várt. A réz gyűrűk a kéményen és a dómokon csillogtak a napfényben. A mozdonyszemélyzet befejezte a futómű és a gépezet olajozását és felmentek a mozdonyra. Egy rendőr állt a peronon és figyelte őket.

Az autóval az úton a közelben álltam meg, beállítottam az élességet és kifényképeztem a kocsi ablakán. Nem volt autóforgalom, ezért kiszálltam, otthagytam az autót és új képet lőttem az induló mozdonyra, 1/200-ados idővel. A rendőr elfordult, aztán elsétált.

Beültem az autóba, és elhatároztam, hogy elhagyom a várost, ám akkor megláttam egy E mozdonyt kijárni a fűtőházból, éppen előttem. Meg is állt, és csak egy táblákból álló kerítés választotta el tőlem. Egy 15 centis résen át lefényképeztem.

Egy porosz P8-as indul személyvonattal

Ron Ziel felvétele [1]-ből

(A kép közepén azért van törés, mert a TRAINS így képezte le a hajtáson átnyúló képet Ez a kép sem szerepel a könyvben.)




A porosz G10-es eredetű, E elrendezésű mozdony a legnépesebb gőzös család Romániában, 790 példánnyal. Közepes súlyú tehervonatokon és rendező pályaudvarok nehéz tolatómozdonyaként megállta a helyét.

Piteştiben a teherpályaudvaron a vasutasok kiabáltak rám, azonnali letartóztatástól féltem. Amikor a mozdony megállt, minden, a környéken lévő vasutas a fényképező felé szaladt, azért, hogy beálljanak a fényképezéshez az 50.200-as sorozatszámú mozdony elé, és később mozdonyon utazást is felkínáltak!


Az 50.200-as és a környékbeli vasutasok Piteştiben

Ron Ziel felvétele 1970-ben, [2]-ből



1970 novembere tipikus téli hónap volt Kelet-Európában, szürke ég, kevés napsütés, rövid világos napszak, nem ideális a vasútfényképezéshez. A szürkeség igaz volt a politikai és a gazdasági körülményekre is. A helyzeten egyáltalán nem javított, hogy bármely pillanatban letartóztathattak volna, mint kémet!
1970. november 26-án Temesváron voltam (ő Timişoarának írja). 		Két kis 1'C1' mozdony dolgozott a pályaudvaron, le szerettem volna őket fényképezni. Bementem az állomásfőnök irodájába, Photografier lokomoteev? kérdeztem, mint tettem a Szovjetunióban is. Nyet, nein, volt a válasz. Ekkor megláttam néhány gyenge fotokópiát gőzmozdonyokról a főnök nagy asztalának üveglapja alatt. Elővettem a képeslapjaim és adtam a főnöknek néhányat.





Ő alaposan megnézte őket, tetszett neki, hogy az én felvételeim voltak. Vissza akarta adni, de én neki ajándékoztam. Széles mosollyal, vagy öt percig rendezgette a képeket az üveglap alatt, aztán odahívta a helyettesét, és utasította, hogy kísérjen el a peronra. Kíséretében vagy két órán át fényképeztem a mozdonyokat Temesvár állomásán.





Temesváron a helyettes állomásfőnök (a képen) kísért mindenhová, ahol fényképezni akartam

Ron Ziel felvétele [1]-ből



Ahogy a jugoszláv határ felé autóztam, egy pályafenntartási telepen egy kis C elrendezésű mozdonyt láttam. A telep tele volt katonával. "Ó, a fene!" gondoltam, de tettem egy próbát.
Odamentem egy csoporthoz, rámutattam a Speed Graphic-emre, és megkérdeztem: Photografier lokomoteev?

Vállat vontak! Kettőt fényképeztem, aztán visszaültem az autómba.






A fenti képek nincsenek a könyvben, nem tudom jobb minőségben ide tenni. Van azonban a könyvben néhány, amelyekről a cikkben nincs szó, de számunkra érdekes.


A 375,929 Lotruban, 1970 novemberében

Ron Ziel felvétele [2]-ből


A [2] könyv leírása:

Bár a Román Államvasutaknak saját mozdony-osztályozási rendszere van a külföldről vagy hazai gyárból rendelt mozdonyokra, a használtan vásárolt (sic!) mozdonyokra megtartotta az eredeti pályaszámot, mint ennél a korábban MÁV 2-6-2T (szertartályos 1'C1') mozdonynál. Ez a mozdony Lotruban tolatott.
















Az egykori magyar 326,062-es a 77. évében tolatott Blaj-ban 1962-ben

A. E. Durrant felvétele [2]-ből



Egy 1'D1', Floridsdorfban készült mozdonyt akartam lefényképezni. A mozdonyvezető hevesen ellenezte! A fűtő a mozdony kéményének a réz gyűrűit törölte. Hiába volt a kérlelés és a fényképezés céljának a bemutatása, az ellenkezés megmaradt.
 Közben a fűtő befejezte a mozdony és a réz gyűrűk törlését. A mozdonyvezető: "Ja, ja, photo good!"  Elkészült a kép.

Beültem az autómba és kis idő múlva Jugoszláviában, Belgrádban voltam.




Jugoszlávia


Várakozással tekintettem az országra, mely viszonylag független volt Moszkvától, és az egyedüli kommunista ország, mely csatlakozott az Eurailpass-hoz. Egy brit levelezőnk figyelmeztetett, hogy a vasutakat fényképezve bajba kerülhetek, ezért óvatosan fogtam hozzá. Jobban figyeltem a rendőrökre, mint korábban. A Szovjetunióban lőtt képeim nagyon értékesek voltak, nem szerettem volna, hogy kémkedéssel gyanúsítva elkobozzák! Mindezeket az aggodalmakat elfelejtettem, amikor megláttam a jugoszláv vasút (JZ) egyik mozdonyát.

Újvidék (ő Novi Sadnak írja) főútján hajtottam, iparvágányok mellett, mikor kis teherpályaudvart láttam meg, ott pedig egy magányos, a II. világháborúból származó, korábban az amerikai Hadsereg tulajdonában álló 0-6-0 (C) szertartályos mozdonyt. Egyikét a 105-nek, amit a háború után Jugoszláviába vittek, és ott a 62 osztályt képezték.

Harminc méterre két rendőrautó és három rendőr állt, ezért a mozdony másik oldalára hajtottam. Lehúztam az ablakot és kilőttem a mozdonyra a 4x5-össel.


A kis szertartályos mozdonyból a mozdonyvezető pléhpofával nézett rám

Ron Ziel felvétele [1]-ből

Mivel a mozdony blokkolta a látást a rendőrök felől, pár métert előrehajtottam és az egész rendezőről csináltam képet.




Balra fordultam és elhajtottam, mielőtt a mozdonyvezető eldönti, hogy szól-e rólam a rendőröknek.

Az európaiaknak olyan szokásuk van, amit az amerikaiak sosem értenek meg. A sorompót sok perccel azelőtt leengedik, hogy a vonat várható, és még nem is látszik. Ez még ott is hosszú sorokat okoz, ahol kevés az autó.

A főúton a rumai fűtőházba tartottam, és a vasúti átjáró előtt beálltam a hosszú autó- busz- és teherautó sor végére. Minden percben várható volt egy gőzmozdony, ezért az útpadkán a sorompóig, a legelöl álló busz mellé hajtottam. Kiszálltam kezemben a kamerával. Egy utas a busz ablakából integetett nekem, hogy menjek oda. Nemet mutatott a kamerára, aztán keresztbe tette a csuklóit!
Megértettem, hogy a kézibilincset mutatja.

Kiszállt a buszból és hozzám jött. Közben megláttam egy füstoszlopot a távolban, a mozdony közeledett! Képeket mutattam az embernek, de a fényképezésre a válasza továbbra is No volt. A Kérem szót mondtam angolul, németül és oroszul. Ő a képekre mutatott, és hogy meg akarja tartani. Ja, ja, mondtam, ő mosolygott, és a közeledő gőzmozdonyra mutatott, ami nagyszerű, modern, magyar 4-8-0 (2'D, a 424-es) volt.

A mozdony vagy 30 méterre volt, a pálya mellett előregyalogoltam 15 métert és fényképeztem.





Egy 424-es Jugoszláviában

Ron Ziel felvétele [1]-ből



Ez a mozdony egyike volt az utolsó 10-nek a 62 darabos flottából, 1955-ben készült, és az egyedüli, amelyiknek amerikai stílusú (sic!) nagy füstterelői voltak.

A busz átment az útátjárón, a figura a képeimmel integetett belőle, jelezve: Danke schőn!

Az éjszakát Tuzlában töltöttem, a következő reggel, november 28-án tipikus szürke, és ködös időjárás volt.

A szállómmal éppen szemben kis állomás volt, ahol 2-6-2-esek (1'C1' elrendezésűek) bejáró vonatokkal érkeztek és indultak. 
 Egyet lefényképeztem egy útátjáróban és a pálya mellett mentem, mikor a sorompóőr integetett, egy teherautó vezető pedig kiabált, és ő is a keresztbe tett csuklók jelet mutatta!

Az akcióm nem érte meg az eredményt, a felvétel nagyon rossz lett.

A reggel további részében lőttem egy öregebb 4-8-0-t, találtam egy másik ex-USA C szertartályos mozdonyt egy szénpályaudvaron a katonai őrállás mellett, ahol a katonák engedélyt adtak a fényképezésre.

Aztán II. világháborús német Decapod (1'E) mozdonyokat kerestem, melyek a meredek pályán Tuzlából Srebrenicába jártak.





Vonatokat, hidakat és alagutakat tilos fényképezni a kommunista országokban, én mégis olyan helyszínt találtam, ahol a vágány alagútból jön ki és két hídon megy át. Itt mozdonyt és vonatot fényképezni biztos börtön!


Egy német eredetű, 1'E elrendezésű mozdony az alagútból két hídon halad át

Ron Ziel felvétele [2]-ből,a szöveg [1]-ből


A mozdonyvezető kiintegetett felém a vezetőállásról, és ő is mutatta a két csuklója keresztezésével a már ismert jelet. Visszaültem az autómba és Srebrenicába hajtottam, ahol útlezárás fogadott. Mutatták, hogy hajtsak a közeli rendőr őrszobához.

Kisvárosokban a rendőr őrszoba általában a vasútállomás közelében van. Az állomáson volt az 1'E, No. 33.109, a személyzete pedig az őrszoba ajtajában állt. Bevezettek egy fa épületbe, melynek minden szobáját egy csupasz, 40 Wattos izzó világította meg. Egy órát várakoztattak, közben inzulin reakcióm volt (cukorbeteg vagyok).

Elvették a kamerám, a rendőrfőnök irodájába vezettek és a kamerám az asztalára tették. A rendőr kevert angol és német nyelven és gesztusokkal mutatta, hogy vonatokat fényképezni Verboten!




Azt feleltem, hogy ezt nem tudtam. Megláttam a falon Tito elnök nagyméretű fényképét. Emlékeztem, hogy Nixon elnök néhány hónappal korábban itt járt és baráti találkozása volt Titóval. Felálltam, a képre mutattam, és azt mondtam: Tito, Nixon friends - you, me friends!, és kezet nyújtottam. A rendőrfőnök elmosolyodott, megrázta a kezem és visszaadta a kamerám, aztán hagyott elmenni.

Három mérfölddel hagytam el a várost, amikor újabb Decapod  (1'E elrendezésű) mozdonyt láttam meg. Lefényképeztem, aztán Belgrád felé vettem az irányt.

A következő nap napos volt. Belgrádban, újabb Decapod-okat fényképeztem, aztán délre, Niš felé indultam.

Út közben két stopos lányt vettem fel. Ők szintén Nišbe tartottak a rokonaikhoz. Elmondtam nekik, hogy miben járok és legyenek készen, hogy problémák következhetnek, ha meglátunk egy gőzmozdonyt. 
 Egyikük csinos szőke, és kiválóan beszélt angolul (az anyja angolt tanított a belgrádi egyetemen). Megkértem Emilyát, a szőkét, hogy ha jönnek, mondja el a rendőröknek, hogy nem tudtam, hogy tilos vasutat fényképezni!

Persze, a szép időben nem sok gőzmozdonyt találtam. Egy órával később megláttam egy fűtőházat 10 befűtött gőzössel és négy indulásra kész vonattal. A lányoknak is tetszett a látvány! Leállítottam a kocsit egy dombon és kiszálltam a kamerával. Egy 2-6-2 (1'C1') és egy 1'E járt ki a fűtőházból. A Decapod lefényképezése után egy váltóőr integetett felém és kiabált. A mozdony kettőnk közé gördült, én pedig tettettem, hogy nem hallom. A kocsim felé indultam, de amikor a vasutas felém futott, megálltam. Egy perc múlva két rendőr jelent meg, és lekísértek az állomáshoz. Megpróbáltam elmagyarázni, hogy nem zártam be a kocsit, és hogy értékes dolgok vannak benne. A lányokat nem említettem.





Ahogy két rendőr és három vasutas kíséretében az állomás felé mentünk, megláttam egy régi, 01 osztályú 1'C1' mozdonyt, három, négytengelyes gyorsvonati kocsival. Jó fényben, erősen gőzölve jött. Felkészítettem a kamerám, és amikor a mozdony közel ért, intettem a rendőrnek, hogy képjen kicsit hátra. Az a pillanat zavarában engedelmeskedett! A jugoszláviai három napom legjobb feltételét csináltam.


A legjobb jugoszláviai képem egy 01 osztályú gőzösről és a gyorsvonatáról

Ron Ziel felvétele [1]-ből

(Sajnos ez a kép sincs a könyvben.)


Ahogy a mozdony még közelebb jött, a rendőr mutogatott, hogy ne fényképezzek! Süketnek tettettem magam: What? What?




Ahogy elmentünk egy műhelyépület és a körfűtőház mellett, vagy 30 vasutas jött ki megnézni, hogy mi történik. Körülállták a rendőröket, akik az útlevelem nézték, én pedig elsétáltam, és lefényképeztem egy 2-6-2-est és egy háttérben álló Decapod-ot, mely a szabad jelzésre várt. Az egyik rendőrnek eszébe jutott, hogy miért is állnak ott, áttört a vasutasok gyűrűjén és galléron ragadott. Magyaráztam neki az autómról, mire a másik rendőrnek mondta, hogy kísérjen vissza a kocsimhoz és hozzuk az állomásra. Csendben felsétáltunk a dombra, próbáltam neki is képet adni, de nem fogadta el.

Mikor a kocsihoz értünk, a rendőr meglepődött a lányok látványán, és egy darabig beszélt, de nekem hiába. A lányok és a csomagom mellett a rendőrnek nem volt hely a kocsiban, így azt választotta, hogy a kocsi mögött gyalogol, én pedig lassan vezetek a fűtőházhoz. Sajnos a kerék kétszer is elsüllyedt a mély sárban és lefröcskölte a szegény rendőrt.  		Emilya biztosított, hogy ő majd kihúz a csávából!

Az "amerikai kém" híre és a két csinos lány látványa kisebb tömeget vonzott a rendőrállomáshoz. Az állomás főnöke többször is telefonált, Emilya később elmondta, hogy a körzet főfelügyelőjét, a vasúti rendőrség főnökét és az állambiztonsági hivatal főnökét hívta. Aztán Emilyával elmondatta, hogy milyen rossz a vasútról fényképeket készíteni, soha többé ne tegyem, utána elengedett bennünket.

Emilya elmagyarázta, hogy a kisvárosi rendőröknek olyan kevés a dolga, hogy külföldivel találkozni, pláne egy amerikaival, aki kém lehet, nagy dolog nekik, talán a legizgalmasabb kaland több hónap alatt is. A lány biztos volt benne, hogy egy pillanatra sem gondolták a rendőrök, hogy én kém lennék, csak imponálni akartak a főnökeiknek.







A No. 32-022-es mozdony, ex-MÁV 601-es Perkovicban, 1957-ben

A. E. Durrant felvétele [2]-ből
 Az I. világháború után összesen 60, különböző tengelyelrendezésű (1'BB, CC, és 1'CC) Mallet mozdony került a magyar vasútról Jugoszláviába. Legtöbb, a 36 1'CC volt. Néhányuk a 60-as évek közepéig működött, Európában az utolsó fővonali Malletek voltak.





Elvittem a lányokat Nišbe és továbbmentem Bulgáriába, ahol, fényképezés szempontjából, három nagyon rossz napot töltöttem. Állomásokon dolgozó mozdonyokat láttam, és amikor egy 0-10-0 (E) mozdony egy disznóól felé közeledett, lefényképeztem, aztán tettettem, hogy a disznókat fényképezem. Visszatértem Bukarestbe, leadtam a Fiatot és felszálltam az éjszakai vonatra Budapestre, Magyarország felé.




Válogatott esetek nyugati vasútfényképészekkel Kelet-Európában az 50-es, 60-as, 70-es években

A. E. Durrant, vasúti járműtervező és fényképező írja:

1953, Sztálin halála után a "kommunista országok" kicsit könnyebben adtak belépési engedélyt, Bulgária kiadott tranzit vízumot nyugati turistáknak. Elsősorban, mert kellett nekik a keményvaluta, amit a turisták náluk költöttek. Ez nem vonatkozott a vasútfényképezési engedélyre. Célszerűbb volt egyedül utazni, egy magányos személy kevésbé feltűnő, mint egy idegen nyelven beszélő csoport.

Romániában (a legparanoiásabb országban) halálra rémültem, mikor egy titkosrendőr kikérdezett, majd azt mondta, ha "eltűnnék" egy úton, melyet Bulgáriába, Csehszlovákiába és Magyarországra terveztem, senki sem tudná, hogy hol tűntem el!

Legtöbb negatívom szerencsésen hazahoztam, kivéve néhányat, melyet a titkosrendőrség lopott el a táskámból a szállómban, mikor az ő csodálatos 2-12-4T (szerkocsis 1'F2' mozdonyt fényképezni voltam. Jugoszláviában egy negatívom előhívták a rendőrségen, és úgy, nedvesen visszaadták, néhány perccel a vonatom indulása előtt!

Sokan, hivatalos személyek kértek magyarázatot, hogy miért fényképezek mozdonyokat. Nem tekintették hobbynak, szerintük hobby a bélyeggyűjtés, a sakkozás vagy futballmeccsre járás...

Csehszlovákiában azt feleltem egy hivatalos érdeklődőnek, hogy "A nagybátyámnak fényképezek, aki szereti a vonatokat!" Elengedtek.
 Ron Ziel, a [2] egyik szerzője írja:

A kommunista országokban vonatokat fényképezni nem volt veszélytelen. Egyszer Magyarországon egy 2-6-2 (1'C1', talán 375-ös) megállt a személyvonattal, a mozdonyszemélyzet leszállt és kérte a (nem létező) fotóengedélyem. Mikor ez kiderült, értesítették a rendőrséget, akik elkaptak és kikérdeztek, aztán elengedtek.

Lengyelországban a mozdonyvezető meglátott egy vonatfényképezőt, leszálltak a fűtővel, bevitték egy közeli erdőbe és husángokkal megverték!

A fényképezőt gyakran bevitték a rendőrség termébe, tolmácsot hívtak, aki gyakran egy iskola angol tanára volt, úgy folyt a kikérdezés.

Ilyen esetekben a legrosszabb Jugoszlávia volt, ezért lett a beceneve You-no-go-slavia.

Történtek humoros esetek is: egy amerikai vonatfényképezőnél meglátták a Texaco Oil Company hitelkártyát, amin rajta volt a cég logója, a vörös csillag. A fényképész azt mondta, hogy az Amerikai Kommunista Párt tagja, ez a tagsági igazolványa. Így belépést kapott több leningrádi vasúti létesítménybe is.

Egy német vonatfényképésztől a cseh-német határon elvették a negatívját. A határőr azt mondta: "Sajnálom, el kell vennem! 1968 előtt nem lett volna probléma." Hihetetlen, de utána a negatívokat előhívva és nagyítva postán visszakapta! Ez az eset számottevő különbség volt más esetekkel szemben.



Jön: 2. rész, Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország.






Források:

  • A TRAINS 1977. augusztusi száma [1]
  • Ron Ziel, Nils Huxtable: Steam Beneath the Red Star [2]
 manhattani      

  2023. május 8.