Az 1800-as évektől az amerikai városok lakosság száma nagyot nőtt, és velük nőtt a lakók igénye a mindennapi friss tejre. A tej rendkívül romlandó termék, hűtés nélkül néhány órán belül megromlik, de hűtve sem tartható el bármeddig. A tej nagyon sebezhető a fertőzésekkel szemben, különösen a kézi fejés időszakában, amikor még nem léteztek sem pasztőrizáló, sem modern palackozási módszerek. Ezért nagy mennyiségű tejnek a fogyasztókhoz juttatása bonyolult, kényes feladat.

A kezdeti időkben a vasutak segítséget nyújtottak a farmereknek az állattenyésztés és a tejtermelés beindításában. Aztán csak a vasút tudott nagy mennyiségű tejet kellő sebességgel szállítani, és a vasúttársaságok alkalmazkodtak is a tej
szállítás speciális követelményeihez. Cserébe a tej szállításából jó bevételre tettek szert.




Amerikában az 1800-as évek közepétől épült ki a vasúthálózat. Az első vonalak a keleti parti városoktól indultak nyugati irányba, mezőgazdasági termőterületek között, bányák, kisebb lakott helyek és folyami kikötők felé.

Ezeken a területeken nagyrészt bevándorlók alapítottak farmot és kezdtek mezőgazdasági tevékenységbe.
Az Amerikába érkezett korai bevándorlók, elsősorban britek, hollandok és svédek, itt is folytatták az otthoni termelési módjukat, így a tejtermelést is.

A
tej évezredek óta a világ sok kultúrájában kedvelt ital. Az emberiség Krisztus előtt 8000 évvel kezdett állatokból kinyert tejet fogyasztani, és belőle vajat, sajtot készíteni, ezek sokkal tovább maradtak fogyaszthatók, mint a hűtetlen nyers tej.

Észak-Amerikába szarvasmarhát először az 1600-as évek elején hoztak, ezeket nagy becsben tartották. Az állományt több mindenre használták: a bikák a mezőgazdasági eszközöket húzták, a tehenek évente egy borjút ellettek és közben tejet adtak. Amerika gyarmati időszakában a szarvasmarha tulajdonlása jólét jele volt.

A gyarmati időszakban a tej nem volt általánosan elfogadott emberi táplálék, az állatok itták. Ez akkor változott meg, mikor még több bevándorló érkezett, és a városok növekedésnek indultak. A nagyrészt Európából érkezett városlakóknak igényük volt a napi tej fogyasztásra.
Megfelelően gyors szállítási eszközök hiányában a tejet vagy azonnal el kellett fogyasztani, vagy sajtot-vajat kellett készíteni belőle. Ez az 1800-as évek közepén változott meg, amikor a vasút rendszeres és gyors szállítási lehetőséget nyújtott. A farmerektől naponta begyűjtötték a tejeskannákat, a városokba vitték, és ott palackozva vagy kimérve kielégítették vele a fizetőképes keresletet. A farmerek jól jártak a bevétellel, a vasutak a szállítási költséggel, a kereskedők a haszonnal, az ország gazdasága pedig növekedett.

A vasutak felismerték, hogy a városiasodás tovább növekszik majd, vele nő a városok mindennapi tej igénye, ami növekvő szállítási bevételt jelent. A vasutak érdeke lett a vonalai mentén a farmokon a szarvasmarha tenyésztés és a tejtermelés beindítása, a minőség és a termelékenység növelése. Egyes vasutak, mint a Great Northern, közvetlen segítséget nyújtott a farmereknek.
James J. Hill vasútfőnök irányításával az 1880-as években Minnesotában és North Dakotában 7.000 szarvasmarhát osztott szét ingyen a farmerek között. A vasút csökkentett menetdíjért vitte a farmereket jól működő farmok tanulmányozására. Nem puszta szívjóságból tette ezt a Great Northern. A vonalai mentén felfutó szarvasmarha állomány és tejtermelés állandó, rendszeres szállítási igényt jelentett.

A vasúthálózat növekedésével az 1800-as évek végére nagyobb, és specializált farmok alakultak, melyek közül sok csak állattenyésztéssel és tejtermeléssel foglalkozott. Nagy, központi tejfeldolgozók, vaj- és sajtkészítő üzemek is alakultak.




Akkoriban a tej tisztasága nem volt kifogástalan, a teheneket kézzel fejték és a nyitott tejesdézsa a tehén alatt volt. A tej hűtése sem volt mindenhol megoldott, a kifejt tejet minél gyorsabban el kellett juttatni a fogyasztóhoz.

A jól tejelő fajták terjedése mellett a tejtermelés hatékonyságát is igyekeztek növelni. Ezt segítette, és 
csökkentette a munkaerő igényét a fejőgép, Mehring találta fel 1892-ben. Lábpedállal működött (akkoriban a farmok villamosítása még nem volt általános), és a géppel egy munkás egyszerre két tehenet fejhetett. 1920-ig 3.000 ilyen gépet adtak el.

Egy másik korai gép volt a "Thistle" (bogáncs) fejőgép, mely gőzhajtású vákuum szivattyút használt. Hatékony volt, nem kívánt emberi közreműködést, de nehéz volt tisztán tartani, és gőz forrást kívánt.



Mehring pedálos gépével egyszerre két tehenet lehetett fejni

U. S. Department of Agriculture fénykép [1]-ből




Az 1920-as - 30-as évekre a villamos áram ellátás általános lett a falusi területeken is. Ezt használta ki az 1922-ben feltalált Surge-féle villamos fejőgép, mely pulzáló mozgással fejte a teheneket, és a tejet kis, zárt tartályba gyűjtötte. Ez segített a tej tisztán tartásában. A Surge-féle fejőgép gyorsan terjedt, különösen a nagy tehéntartó telepeken.
Városokban is tartottak teheneket, ezeket a legolcsóbb hozzáférhető anyagokkal táplálták, amik gyakran szeszesital gyárak melléktermékei voltak. Az ott termett, swill milk-nek, lötty tejnek nevezett italnak sem az íze, sem a színe nem volt kedvelt. A jó minőségű, falun termelt tejnek a városba szállításában a vasutaknak elsődleges szerepük volt.




Az amerikai vasúti tej- és tejtermék szállítás története



A kezdeti időkben, az 1800-as évek közepe táján a tejtermelés és -fogyasztás a vasutakat az elé a kihívás elé állította, hogy a vidéken összegyűjtött tejet gyorsan és rendszeresen, naponta a városokba szállítsa. Bár a városokban is tartottak teheneket, a vevők a "falusi tejet" kedvelték, amit a mezőn legelésző tehenek adtak.

Nagy mennyiségű tejet messzire nem lehetett lóvontatású szekerekkel szállítani, ezért a megtermelt tej nagy részét sajtnak és vajnak dolgozták fel. Mikor a vasutak vonalai mélyen benyúltak a mezőgazdasági területekbe, a tej az északkeleti vasutak egyik legfontosabb szállítási tétele lett.

A tehenek minden nap adnak tejet, a tejtermelés ebben különbözik az ipari termeléstől, ami a hétvégén leáll vagy lelassul. Ezért a romlandó tej minden nap gyors, rendszeres és hatékony szállítási szolgáltatást igényel.
Az 1800-as évek második felére tejszállítási modell alakult ki. A vidék farmerei a tejet és a tejtermékeket minden reggel egy, rendszerint vasútállomással rendelkező kisvárosi gyűjtőpontra vitték. A vasút begyűjtötte a tejeskannákat, és a nagyvárosi feldolgozó telepekre szállította. A tejszállító vagonok személyvonatba sorozása biztosította a kellő sebességet, és azt, hogy a vagonokban palackozott tejet a telepeken kisteherautókra pakolják és ugyanazon a napon kiszállítsák a fogyasztóknak.

A falusi tejjel sem volt mindig minden rendben. Az 1800-as évek végén a tejet mennyiségre adták el. Néhány farmer vizezte a tejét, vagy gyenge, alacsony zsírtartalmú tejet adott el. A megoldást 1890-ben Babcock hozta, a róla elnevezett vizsgálat a tejmintához kénsavat adott, ezután a felmelegített mintából centrifugálással ki lehetett választani a vajzsírt, és megmérhették a mennyiségét.





A Rutland vasút milk extra vonatának mozdonya tejesvagonokat soroz be a vegyesvonatába a vermonti Lecester Junction állomáson 1946-ban

J. P. Ahrens felvétele [1]-ből


Két General American tejes tartályt szállító vagon áll a 2-8-0-s mozdony mögött.




A tej a vasutak számára az 1950-es évekig fontos, elsőséget élvező szállított áru volt (az 1950-es évektől már főleg közúton szállították). A vasutak a tejet a kis feldolgozókból és a vidéki gyűjtőpontokról a nagyvárosok palackozó- és feldolgozó telepeire vitték. Egyes területeken, különösen az USA északkeleti vidékén ezt saját tejszállító vonatok végezték. A kevésbé sűrűn lakott területeken a tejesvagonokat személyvonatokba sorozták, ez is megfelelő szállítási sebességet biztosított.
Az amerikai angolban a szarvasmarhák fajtáinak szakmai elnevezése mutatja az állattenyésztési és tejtermelési ágazat bevándorló eredetét.


Az elsődlegesen tejtermelésre tartott tehenek neve: milch cow (nem az angol milk (tej), hanem a német tej (milch) szóval jelölték.
A vasutak tejszállítási üzletága az 1800-as évek közepén - második felében jelent meg és indult növekedésnek. A vasúthálózat kiépítésével egyre több állattenyésztéssel is foglalkozó farm került szállítási távolságra a nagy népességű városoktól.

A gyorsan növekvő városok tej igényének kielégítése és a farmok tejtermelésének a növekedése egymást erősítő folyamat lett.


Amerikában első ízben
tejet rendszeres vasúton 1842-ben szállítottak, mikor az Erie vasút elődje, a New York & Erie a New York állambeli Chesterből New York City-be vitt tejet. A távolság csak 50 mérföld (80 km) volt, de abban a korban a gyorsan romló áru szállítása ilyen távra komoly kihívás volt.




A közönség jól fogadta a minőségi, falusi tejet a városban termelt "lötty tejjel" szemben, és gyorsan nőtt a fizetőképes kereslet. A tejet a városba szállító vonatok száma, útvonaluk és a vonatok hossza egyaránt nőtt. A kereskedők által a tejtermelőknek fizetett ár és a vasútnak fizetett szállítási díj egyaránt növelte az ország gazdaságát. Több vasúttársaság járatott csak tejesvagonokból álló vonatokat. A keleti parti nagyvárosokba irányuló komoly tejmennyiségen kívül Chicago volt még jelentős tej felvevő nagyváros.

Kisebb tejforgalmú vonalakon a tejes kocsikat vegyesvonatban vitték, a vonatban a tejesvagonok mögött 1-2-3 személykocsi is futott.








Az Erie vasút No.9 vonata üres tejesvagonokat visz a pennsylvaniai Lanesborónál 1940-ben


Wayne Brumbaugh felvétele [1]-ből


A vonat Elmirába tart, ahol a vagonokat
a helyi tejfeldolgozókban feltöltik.

A domború hátú vagonok a Borden fajta "butter dish" (vaj tál) nevű tartálykocsik.








A Burlington vasút nem járatott tejvonatot a nebraskai Lincolnba, az állomás nagy tej mennyiség szállításának jelét mutatja


J. Young felvétele Jim Seacrest gyűjteményéből, [1]-ből


A targoncákon és a peronon sok tejeskanna látszik, némelyiket láthatóan
expressz áruként a vonat poggyászkocsija hozta.





Az északkeleti terület mellett az ország többi részén mennyiségében kisebb, de szintén jelentős vasúti tejszállítás folyt. A tejet itt kannákban vagy LCL (Less than Car Load, egy vagonnyinál kevesebb rakomány) szállítmányként vitte a vasút, vagy személyvonatok poggyászkocsijában, expresszáruként. Ezt gyakran a REA, a Railway Express Agency kezelte.

Sok tejes tehervagon a személyvonat head-end, a vonat első kocsijaiként közlekedett. 
Ez könnyítette a megállások alatt új kocsik besorozását a vonatba. 
A tejesvagonokból és személykocsikból álló vonat a menetrendje miatt a tej időbeni piacra jutását biztosította, ami tehervonatban nem lett volna lehetséges. A "milk run", a tejes járat kifejezés a kora reggeli tejes vonatot jelenti, rendszeres vonatot, ami majdnem minden állomáson és megállóhelyen megáll, hogy begyűjtse a tejeskannákat.

A jó fajú állatállomány elterjesztése és a megbízható szállítás létrejötte serkentette az állomány növekedését.




A főleg tejtermelésre tartott tehenek darabszáma 1880-ban



Az Egyesült Államokban ekkor összesen 12.443.120 tejelő marha volt.

Egy pont 2.000 tehenet jelent.
A főleg tejtermelésre tartott tehenek darabszáma 1920-ban



Ekkorra már
az Egyesült Államokban összesen 19.675.297 tejelő marha volt.

Egy pont itt is 2.000 tehenet jelent.

Az USA Kereskedelmi Minisztériumának térképei [1]-ből




A gazdasági válság megrázta a tejpiacot is. A munkanélküliség növekedésével és a jövedelmek csökkenésével a vásárlók az olcsóbb élelmiszerek felé fordultak. A tehenészet tejtermelését nem lehet a pillanatnyi vásárlói igény szerint csökkenteni és növelni, a tej keletkezik, és azonnal el kell adni, nem lehet tárolni, mint például a gabonát.

A kormány lépett a tej- és tejtermékek árának a fenntartására. Emellett pénzzel támogatta az iskolatej programot. Ez a tej helybeli szállítását növelte, a távolsági tejszállítás csökkent. Ez a vasutakat érintette hátrányosan.

Sok tejbegyűjtő és feldolgozó telep tönkrement és bezárt. 1940-re kevesebb, mint fele annyi ilyen telep maradt, mint 1920-ban, a válság előtt volt.

A válság után a gazdaság "visszapattant", a tej piaci ára helyreállt. A tönkrement kisebb tejfeldolgozók szerepét a nagyobb telepek vették át. A pasztőrizálás és a palackozó gép feltalálása sokat javított a tej megbízhatóságán és piacképességén.



Automata palacktöltő és -lezáró gép 1941-ben, a vermonti Burlingtonban

Jack Delano felvétele, Library of Congress [1]-ből






Tejszállító vonatok






A New York Central (NYC) vasút No. 6000-es 4-8-4, Niagara mozdonya vontat egy egyetlen hűtőkocsiból, és több tej tartály- és tejeskanna szállító vagont


New York Central felvétel [1]-ből


A7 1900-as évek elejére a NYC lett a legnagyobb tejszállító New York városába, minden nap legalább négy tejszállító vonata érkezett oda.





Az amerikai vasutak 1840-től szállítanak tejet. Eleinte kannákban és tehervonatokba sorozott közönséges fedett vagonokban, később személyvonatok expresszáru kocsijában, szigorú menetrend szerint. A vasutaknak jó bevételt hozó szállítás az 1950-es évekig tartott, amikoris a közúti teherautók konkurenciája elvitte a tejszállítás túlnyomó részét.

Az első dokumentált tejszállítás vasúton 1842 tavaszán történt, New York városába. A "falusi tej" jobban kelt, mint a városban termelt "lötty tej":

Az Erie vasút elődjének, a New York & Erie-nek az egyik állomásfőnöke, Thaddeus Selleck ötölte ki, hogy jó üzlet lenne a Chester környékén legelésző tehenek tejét úgy 50 mérföldre, Manhattanbe vinni és ott eladni. Selleck tejárudát nyitott a Reade Streeten, Alsó-Manhattanben.

A tartályokban hűtött tejet a vevők kis kannákban vitték haza. A nagy igény hatására Selleck újabb tejárudát nyitott és több gazdától is vitt tejet, akik így nagyobb bevételhez jutottak, mintha a tej feleslegből vajat készítettek volna.


A farmerek a lovaskocsikról az átrakó emelvényre pakolt tejeskannákat a poggyászkocsiba hordják Virginiában, az 1900-as években

U. S. Department of Agriculture fénykép [1]-ből






A tartálykocsit előző napon vagy este állították be a tejbegyűjtő állomás elé

New York Central felvétel [1]-ből

Amint megtelt, gyorsan vonatba sorozták.

A tejszállítás sikere azt okozta, hogy a vasutak vasárnap is indítottak vonatot (korábban vasárnap nem volt vasútközlekedés). Több vallási közösség tiltakozott a vasárnapi vonatforgalom ellen, de a NY&E vasút megmagyarázta nekik, hogy azok a pogány tehenek vasárnap is tejelnek. 1843-tól vasárnap este is indult vonat New Yorkba.

Az állomásfőnök ötlete annyira bevált, hogy 1847-re az Orange County farmerei 6 millió quarts (1,5 millió gallon, 6 millió 800 ezer liter) tejet küldtek New Yorkba. Selleck, az ötletgazda eladta az üzletét az Orange Milk Association-nek, ami tovább növelte a mennyiséget.

New York mellett más nagyvárosok is igényeltek tejet, ez a szállítás a vasutak számára jó hasznot hozott, annak ellenére, hogy sok munkával járt, különleges felszerelést és szoros menetrendet igényelt.

1915-re a vasutak 20 millió 40 quart kapacitású tejtartályt szállítottak New Yorkba. Ez azt jelentette, hogy távolabbról is kellett tejet hozni, a begyűjtő terület határa 500 mérföld (800 km) távolságra nyúlt.









Egy tejszállító vagon vége


New York Central felvétel [1]-ből


A vagont felkészítették a head end (a vonat elején való) közlekedésre. Csatlakoztatták a gőzvezetékét, a légfék fővezetékét, a jelző vezetéket (ez légnyomásos rendszer, mellyel a vonatszemélyzet jelezhetett a mozdonyra). A kocsin ütköző is volt a középponti kapcsolókészülék fölött.

Ez a kocsi a New York Central vasút 50 lábas tejszállítója.








A tejszállító vagon belsejében a tejeskannákat keresztdeszkával biztosították a feldőlés ellen


Jack Delano felvétele, Library of Congress, [1]-ből


A vagon falán lehajtható lapok voltak, több réteg tejeskanna elhelyezésére. Meleg időben tört jeget szórtak közvetlenül a kannákra.







Sok tejvonatot gyors, megbízható dízelmozdonyok vontattak az 1940-es évektől a tejszállítás végéig.


Az EMD gyártmányú F3-as A-B együttes vontatja a
Boston & Maine vasút 5507-es számú vonatát, benne üres tejesvagonok, a Massachusetts-i Fitchburgnál 1952-ben

George C. Corey felvétele [1]-ből







A tejszállítás folyamata


A tej volt a vasúton szállított áruk között a legromlandóbb. A hűtőkocsik előtti időkben igyekeztek a tejet olyan hűvösen tartani, amennyire csak lehetett. Reggel a gyűjtőpontra szállított kannás tejet azonnal, vagy legkésőbb aznap délután palackozták.

A tejeskannákat az állomások peronjáról vagy a pálya menti emelvényekről emelték át a vonat kocsijába. Egyes vasúti útátjárókba a farmról teherautóval vitték a tejet, a vonat az útátjáróban megállt, a teherautó a tejszállító vagon ajtajához tolatott, és ha a teherautó plató és a vagon padló magassága azonos volt, könnyen átemelhették a tejeskannákat.

Kisebb tejforgalmú vonalakon a tejeskannák LCL (Less than Car Load) küldeményként utaztak. A kannák számára néha előre megvették a jegyet, és rajtuk volt a címzett, gyakran egy tejfeldolgozó.

A kiürült kannákat vissza kellett szállítani a farmereknek. A tulajdonos jelét ráfestették a kannákra.


A tejrakodó emelvény egyik oldalán a vasúti kocsik, másikon a közúti szállítóeszközök, gyakran lovaskocsik Washington D.C-ben, az 1900-as évek elején

 
U. S. Department of Agriculture fénykép [1]-ből




Az első időkben a vasút iparvágányt épített a nagy tej palackozó és feldolgozó telepekre. A közúti járművek fejlődésével gyorsabb volt a vonattal hozott tejet tartályautókba átfejteni és úgy vinni a telepre.

Mint több más, eljutási idő érzékeny szállítmánynál, a tejnél is gyorsan szóhoz jutottak a közúti szállítók. Az 1920-as évektől kezdve a rövidebb, 50, de akár 100 mérföldes távolságokon is átvették
a vasúttól a tej szállítását. 
Azok a városok, amelyek mezőgazdasági területeken, vagy azok közelében voltak, hamarosan közúton kapták a tejet.

Detroit 1915-ben a tejszükségletének 84%-át vasúton, nagyrészt villamosított vonalakon kapta, 1924-re már csak 12%-át. Minneapolis és St. Louis, a középnyugati tejtermelő övezet közepén 1924-re a tejnek csak 6%-át kapta vasúton.








Nagyvárosokban a tartályvagonból a tejet közúti tartálykocsiba fejtették, így jutott el a palackozóba vagy a tejfeldolgozóba.


A team tracken álló tejesvagonból a tejet csövön töltik át a Dairylea teherautójának a tartályába, 1950 körül

New York Central felvétel [1]-ből


A tehervagon egy 1947-ben épült, 50 lábas, acélfalú General American-Pfaudler.




A szállítási idő csökkentésére a tej átfejtése helyett a tejtartályt emelték át a közúti szállító járműre.





Az első tejszállító konténerek 8 láb (2,4 m) hosszúak voltak és pőrekocsikon utaztak. Ezeket a Hohneker's Dairy konténereket épp egy New York, Ontario & Western pőrekocsiról mozgatják át a teherautó platójára.

Motor Terminal Inc. felvétel [1]-ből


A hosszabb, 3.000 vagy 4.000 gallonos (13.500 vagy 18.000 literes) tartályokat már oldalirányban kell lehúzni a pőrekocsiról

National Car Co. felvétele [1]-ből




1934-ben a Merchants Despatch, nagy élelmiszerszállító cég bemutatta a két, 2.100 gallonos (9.500 literes) tartály szállítását a tartályok szállítására átalakított, és személyvonati közlekedésre is alkalmas pőrekocsin

Merchants Despatch felvétel [1]-ből







A teherautó a pőrekocsihoz tolatott, a tartályt ráfordították és rögzítették a teherautó vontatmányán. Ezt a rendszert 1934. október 30-án mutatták be New Yorkban.


Merchants Despatch felvétel [1]-ből







A városi gyűjtő és -feldolgozó telepektől a háztartásokig a tejet és a tejtermékeket közúton szállították. A lóvontatás egyes helyeken meglepően sokáig fennmaradt, a képen a New York állambeli Syracuse-ban látható, 1941-ben.

John Collier felvétele, Library of Congress, [1]-ből


Máshol az 1910-es évekre a lovaskocsik szerepét benzinmotoros járművek vették át. Ez a Hilltop Farms Dairy teherautót 1925-ben helyezték forgalomba Washington D. C.-ben.

Library of Congress felvétel [1]-ből









A Divco kisteherautót sok házhoz szállító cég használta, különösen a tejtermékeket házhoz szállítók. A kocsiszekrény jellegzetes része a kerekített orr. 1937-től gyártották, a képen 1953-ban látható.


Jeff Wilson collection, [1]-ből




Az 1950-es évekre a távolsági vasúti tejszállítás véget ért. De vagy 100 éven keresztül a tejszállítás, bár alaposan meg kellett dolgoznia érte, jelentős forgalmat és jó bevételt jelentett a vasutak számára.






Források:

  • Jeff Wilson: Milk Trains and Traffic [1]
  • William D. Middleton, George M. Smerk, and Roberta L. Diehl: Encyclopedia of North American Railroads [2]
  • Joanne L. Harris: SAFETY ON THE RAILS: The Union Switch & Signal Story [3]
  • A. Vaughan: Great Western Signalling  [4]
manhattani      

  2023. október 29.