Az
amerikai vasutat a gõzvontatás megszűnése óta a
dízelmozdonyok uralják, de azért volt nekik
néhány nagy villanymozdonyuk is. A Pennsylvania GG1-ese
talán a világ leghíresebb villanymozdonya. Kevesen
tudják (és a Pennsy PR-osai sem
hangsúlyozták ezt a tényt), hogy a GG-1 alapvetõ
kialakítását a Pennsy a New Haven
egyik mozdonyáról vette...
A New York, New Haven & Hartford Railroad nagyot alkotott a vasúti villamos vontatásban. Az EP-5, egyenirányítós mozdonyát csak "JET" (sugárhajtású repülõ) néven emlegették. A képen a 374-es EP-5 vontat a New York-New Haven vonalon, a Washington- Boston korridor egyik szakaszán. |
A mozdony 1955 tavaszán, a
megjelenésekor figyelmet keltett. A szakma az újszerû tervezést, a
kevésbé szakszerû közönség pedig az áramvonalas formát, a nagy
sebességet és a színes megjelenést
dicsérte. (Ne feledjük, közel még a legnagyobbrészt fekete gõzösök
korszaka. Sõt, az elsõ komoly dízel, az EMD FT-je is fekete színben
jött ki. A dízel- és a villamos mozdonyok csempésztek színt a vontatókra.) |
Az EP-5 megszületését segítette a vasutak helyzete abban akorban: mûszaki fejlesztéssel, beruházásokkal igyekeztek megtartani részarányukat a közúti közlekedéssel szemben. A közút (nagy távolságon pedig már a légi közlekedés is) mindenhol szorongatta a vasutakat. Sok esetben a nagyzoló, vastagon költekező nagy társaságok hibája is, hogy rosszul jártak. De volt viszonylag okosan működő vasút is, egyik ilyen volt a New Haven. |
A New York, New Haven & Hartford
vasúttársaság az USA keleti partjának északi részén helyezkedett el. A
fővonal New Yorktól Bostonig tartott, de innen még távolabbra is ment
néhány kisebb jelentőségű vonal, illetve a fővonalból a szárazföld
belseje felé szárnyvonalak mennek, azok tárják fel az ottani
kisvárosokat. Nem volt ez könnyű terep a vasútépítésre. Azt gondolták, hogy a sok folyó, kis öböl és a dombos táj miatt nem is épül vasút a Long Island Sound (öböl) szigettel szemben lévő partján, ezért épült meg gyorsan a Long Island Rail Road a szigeten, mindjárt a legtávolabbi csücskéig, hogy vonattal, majd a vasútvonal végétől hajóval lehessen menni New Yorkból Bostonba, a vonatút pedig gyorsítja az eljutást. De a szigettel szemben hamarosan megépült végig a vágány Bostonig. A New Havent a szárazföld felől az egyik óriás amerikai vasúttársaság, a New York Central határolta. Ez fő vonalán Chicago felé New Yorkból egyenesen északra, a Hudson folyó partján és völgyében haladt , majd derékszögben nyugatra fordulva érte el Chicagót, ahogy hangúlyozta, vízszintesen, a "water level route"-on. |
A
másik óriás társaság, amelyik
elérte New York városát, a Pennsylvania
alagúton jutott a Hudson másik partjára, és
átlós irányú hegyvidéki vonalon
érte el Chicagót. Így a vonal rövidebb lett,
de az emelkedők miatt a sebesség kisebb, az út pedig
kanyargósabb. Végül is egyik társaság
sem nyert sokat a másilkkal szemben. A két óriás fényűző épületeket emelt és vonatokat járatott. A vasúton utazók számának csökkenésével gazdasági gondjaik egyre nőttek. A sokkal kisebb New Haven sosem engedhette meg magának a pazarlás luxusát: jó műszaki terveket csinált, célszerű és jó vontatókat, vonatokat használt. Neki sem volt könnyű a helyzete, de mégis a gazdaságosság határán mozgott, akkor is, amikor a két nagy mnár a bankcsőd felé rohant. Természetes, hogy mindkettő nézegette a zsákmányt: szívesen magukba olvasztották volna a jól menedzselt kis társaságot. A New Havennek komoly erőfeszítésébe került ellenállni a beszipkázási kisérleteknek. Az 1950-es években műszaki fejlesztéssel igyekezett erősödni. Ebben jó volt: a GG-1 formáját kereső és bénázó Pennsylvaniának ő adta a mozdonyszerkezet formáját... |
1952-re
a New Haven vasúttársaság úttörõ
váltakozóáramú vontatási rendszere
komoly felújításra szorult. A fõ elemek 1907-bõl
származtak, a legtöbb villamos motorvonat elérte a
nyugdíjkorhatárt (a New Haven fõ
tevékenysége a New Yorktól északra esõ
területek népességének
beszállítása volt a metropoliszba). A
legújabb személyszállító villamos
mozdonyuk 1938-ból származott. A New Haven (NH) a
fõvonalán 11.000 V, 25 Hz-es felsõvezetéki
feszültséget használt, ez illeszkedett a
Pennsylvania rendszeréhez, így vonatai bejárhattak
a Hellgate hídon és Long Island szigetén át
a new yorki Pennsylvania pályaudvarra. Másik nagy
célpontján, a New York Central társaság
Grand Central Terminaljén 660 V-os, harmadik sines
villamosítás volt. A New Havennek mindkét
rendszerhez illeszkednie kellett. Amikor az egyenirányítás a jármûveken a fejletlen technológia miatt még komoly gond volt, a NH univerzális vontatómotorokat használt. Ezeket a kommutátoros motorokat úgy módosították, hogy némi hatásfokcsökkenés árán váltakozó feszültségrõl is mûködhessenek. A fedélzeti egyenirányítás sokkal jobb megoldás lett volna. |
Egy
korabeli egyenirányító megoldás volt a
motor-generátor egység. Így a
váltakozóáramú energiaátvitel
és az egyenfeszültségű vontatómotor
előnye egyesült. Több
vasúttársaság alkalmazta ezt a megoldást.,
főleg ott, ahol nagy vonóerő kellett viszonylag kis
sebesség mellett, mert ott az M-G egység nagy
forgó tömegei kisebb gondot jelentettek. A New Haven
néhány teher- és tolató mozdonyán
alkalmazta a motor-generátoros
egyenirányítást, de úgy találta,
hogy nagy sebességű mozdonyon nem megfelelő.
Kipróbálták a higanygőzös
egyenirányítást is. A higanygőzös egyenirányítást Peter Cooper-Hewitt fedezte fel az 1890-es évek elején, mikor higanygőzös világítással kisérletezett. A villamos áram a vas- vagy acél katód (negatív elektróda) és a higany között csak egy irányban folyt. A GE is végzett ilyen kutatásokat, háztartási eszközöket fejlesztett, de az egyenirányító 1906-ban megjelent vasúti járműben is. Az első vasúti fedélzeti egyenirányító először a New York Central vasúttársaság egyik mellékvonalán tűnt fel. |
Egy
New York állambeli üdülőtelepen
néhány ház, néhány
szálló és egy vízerőmű volt. A
települést rövid mellékvonal kötötte
a New York Central vonalához. A vonalon egyetlen, néhány kocsit húzó
motorkocsi le tudta bonyolítani a forgalmat. A helyi 5000 V-os
váltakozófeszültség és az akkor
legfejlettebb egyenfeszültségű vontatómotor
közé áramátalakító kellett. A
földi állomást a magas költség nem tette
lehetővé, ezért a járműre tettek
egyenirányítót, az akkori műszaki
fejlettségnek megfelelően higanygőzöset, ami
célszerűbbnek látszott a motor-generátor
egységnél. Az 5000 V-os vonali feszültséget 1000 V-ra transzformálva |
egyenirányították,
és a GE M típusú vezérlőjén
át vezették a hajtómotorokhoz. A kisérlet eredményéről kevés dokumentum
maradt fenn, a sikertelenségét a higanygőz
egyenirányítók törékenysége
okozhatta, és az mutatja, hogy a járművet később
átépítették motor-generátoros
egyenirányítósra, így járt az
1930-as évekig. Az 1940-es években a legnagyobb amerikai vasútvillamosítónak, a Pennsylvania társaságnak volt sikeres egyenirányítós kisérlete, és kicsivel később a New Haven is alkalmazta az egyenirányítást vasúti járművön. |
A
New Haven társaság akkori elnöke, Frederick C.
Dumainre Jr. nagy és merész lépést tett a
modernizálás felé, amikor 100 új
motorkocsit rendelt a Pullman-Standardtől, Westinghouse villamos
berendezéssel. Nem csak az erőátvitel volt
újszerű, de az utasok között is népszerűek
voltak a motorkocsik a rejtett világításukkal, a
légkondicionálójukkal, ami akkoriban
bejáró vonatokon még nem volt szokásos. A
felsővezetékes szakaszon a letranszformált
váltakozó feszültséget ignitronok
egyenirányították, ez táplálta a 100
LE-s, minden tengelyt hajtó egyenfeszültségű
vontatómotorokat. Az első sorozatgyártott, egyenirányítót használó vasúti járművek voltak ezek a New Haven villamos motorkocsik. A képen 1973 áprilisában épp Bronxon haladnak át a New York Central pályáján Connecticut irányába. Ezen a szakaszon a helyi vonatok vágányain alsó sínes egyenfeszültségű táplálás van. H. K. Vollrath felvétele. |
A
New Haven a moozdonyrendelést a GE-nek adta fel, amelynek nem volt
előzetesen tapasztalata ignitronos járművek
tervezésében és gyártásában.
Mégsem épített kisérleti járművet,
hanem azonnal tíz gyártmányt. A tervezés
határait a New York Central társaság
előírásai szabták meg, mert a mozdonynak a
Grand Central Terminalre is kellett járnia. Az Upper Park
Avenue-n lévő magas vonalvezetésű pálya csak
58.000 fontos (26,308 tonna) tengelyterhelést engedett meg. A
mozdonyt két, háromtengelyes forgóváz
hordozta. A modern berendezés (kisebb járműsúly)
lehetővé tette, hogy ne alkalmazzanak súlyt hordozó
futókereket. A mozdonynak működnie kellett alsósines, egyenfeszültségű táplálással is, ilyen volt a Grand Central Terminalon és az oda vezető NYC vonalon. |
A
végleges terv két vezetőállásos,
hosszú szekrényes, áram- vonalas mozdony lett, A
kerekített orr fölött kissé
hátradöntött szélvédők voltak. Minden
vezetőállás fölött nagy áramszedők, köztük egy nagy szekrényben az
indítóellenállások. A 2-es
számú áramszedő mellett volt egy kis,
egyenfeszültségű áramszedő is, főleg a Grand Central
nagy váltócsoportjain, ahol megszakadt az alsó
sín, a mozdonyok néha elakadtak. Ez ellen
egyenfeszültségű felsővezetéket alkalmaztak (a
GCT-ön nem volt váltakozófeszültségű
felsővezeték). A tetőn Hancock légkürtök, villámvédők és nagyfeszültségű vezeték volt, így nem kellett nagyfeszültséget a mozdonyszekrényen belül hosszan vezetni. |
A
nagy, 15 láb (4.572 m) szélső tengelytávű
forgóváz hordozta a három, mindegyik tengelyt
meghajtó GE-752, 667 Le folyamatos teljesítményű
egyenfeszültségű motorokat. A forgóvázon volt
az alsósines áramszedő is, 4000 A-es
biztosítóval. Ezeket az áramszedőket is
léghenger mozgatta. A forgóvázak között
lég-, kazánfűtőolaj- és víztartály
volt. A mozdonyt 105 mph (majdnem 170 km/h) sebességre áttételezték, ami jóval túl volt a New Haven 70 mph-s (112.6 km/h) |
engedélyezett utazósebességén. Az indító vonóerő száraz síneken 87
ezer font (387 kilonewton) volt, a rövid időre megengedett
túlterhelés közel kétszerese volt a
folyamatos 4000 Le-nek. A New Haven 10 mozdonyt rendelt, 440 ezer (akkori) USA- dollárért. Akkor úgy számítottak, hogy 40 egységre lesz szükség, és később 5 vagy 10 ilyen tehervonati mozdonyra. Mint a NH ötödik villamos mozdonya, a típus az EP-5 jelzést kapta, az egyes mozdonyok pedig a 370 - 379 sorozatszámot. |
Az
EP-5-ös mozdony korábban más mozdonyban még
nem használt egységekből épült föl. A fő
egységek a mozdony közepén voltak, két
folyosón lehetett hozzájuk férni. Mindkét
vezetőállás hátfala mögött voltak a
szellőzők. Az 1-es szellőző mögött volt a
főtranszformátor és a kapcsolódó
berendezések, majd a légsűrítő, utána pedig
a főmegszakító szekrény, két csoport
pneumatikusan mozgatott megszakítóval. A szabad helyet simító kondenzátorokkal töltötték ki. Ezután |
következtek az ignitronok. Két csoport, egyenként
hat ignitron csoportonként volt mindkét folyosó mentén. A középpontban
négy ignitron helyezkedett el, a segédüzem céljaira. A hullámos
egyenfeszültséget simító fojtótekercsek is középen voltak. Végül a 2-es
szellőző előtt ellenállások és más villamos berendezések voltak. Az akkumulátor és áramkörei valamint a kazán a 2-es vezetőállás háta mögött volt. |
A
vezetőfülkében a fő kezelőszervek az előre-hátra
irányváltó és a 35 fokozatú, holt
ember érzékelővel kiegészített
szabályzó volt. Jobbra a Westinghouse 24 RL
típusú fékezőszelepe, mely lehetővé tette
mind a független (csak a mozdony fékez)
fékezést, két állású
fékkarral, és az automatikus (az egész vonat
fékez) üzemmódot, hat fékkar
állással. A felsővezetékes,
váltakozó áramú
táplálásnál a transzformátor
négy megcsapolásáról lehetett
feszültséget kapcsolni az ignitronokra, ezek
simított kimenő feszültsége a gyorsító
ellenállásokon és soros-párhuzamos
átkapcsolókon át került a
vontatómotorokra. Felül a figyelmeztető fények panele volt, az egyen- és váltakozóáramú átkapcsoló és más kapcsolók. A szélvédő alatt műszerek, mint a sebességmérő, a légfék nyomásmérői és a vontatómotorok árrammérői voltak. A szellőzés erősségét karral lehetett szabályozni, a homokolást pedig lábpedál vezérelte. |
A fékezőszelepek fölött voltak a
világítás kapcsolói. A mozdonyon külön fékező is volt. Az ülése előtt
világításkapcsolók, a kazán jelzői és a kézifék kereke volt. A mozdonyvezető mögött voltak a kazán kezelőszervei és a vészjelzői, a kézipumpa az áramszedő felküldésére, ha nem volt levegő a mozdony tartályában. A mozdonyszemélyzet kényelmét villamos fűtés, szabályozható sebességű szélvédő törlő és szabályozható kabinvilágítás szolgálta. A menet közben nem használt kapcsolók és műszerek a géptérben voltak. Külön váltakozó- és egyenfeszültségű fogyasztásmérőket alkalmaztak. A konstrukciós munka 1954-ben kezdődött, a General Electric Car Equipment Departmentben, Erie-ben, Pennsylvania államban. |
A General Electric Erie telepén 1954-ben egy kész EP-5-ös festésre vár. GE fotó. |
Az
EP-5 üzembeállásakor, 1954-ben épp
vezetőváltás történt a New Haven
élén. Az új főnök kipróbált egy
modernebbnek ható színtervet a mozdonyon, de
végül visszatértek a NH megszokott, fekete,
fehér és vörös-narancs
festéséhez. A leszállított mozdonyokat érdekes módon vizsgálták a 600 V-os üzemre. Ezt nem tehették meg a NYC nagyon forgalmas pályáján, ezért az EP-5-öshöz kapcsoltak egy dízel-villamos mozdonyt, ennek 600 V-os generátora táplálta az EP-5-öt. Így a teszthez még felsővezeték sem kellett, akármelyik mellékvonalon végezhették a próbafutásokat. E célra a New York állambeli Port Chester vonalának egy 10 mérföldes szakaszát jelölték ki. A mozdony remek, a GG-1-eshez mérhető gyorsításokat pridukált. A próbafutások eredményeként több módosítást tettek a gépen. Az EP-5 első szolgálata 1955 március 24-én volt, a 370-es New Haventől (itt kezdődött a felsővezeték New York felé) vontatta a Colonial expresszt a new yorki Penn Station-ig, majd a Senatorral tért vissza New Havenbe. Az EP-5 a jó hangos szellőzőivel, a tarka festésével és a modern, áramvonalas formájával nagy figyelmet keltett. A színterve a New Haven társaság jelképévé vált. |
Néhány
hónapon belül mind a tíz mozdony szolgálatba
állt. A két nagy new yorki föld alatti
pályaudvar halvány fényében a színes
mozdony vonzotta a szemet, és mikor a szellőzői beindultak,
nehéz volt nem észrevenni. Mint minden új technológiának, a működése kezdetén ennek is kijöttek hibái. Egy magát elengedő forrasztás és a lengő vezeték más egységeket is tönkretett, a fekve maradt mozdony pedig megbénította a Grand Central csúcsidei forgalmát. De 1955 nyarának végére a fő gondok megoldódtak, és mind a tíz mozdony napi munkát végzett, napi több menetet New York és New Haven között. A mozdonyszemélyzet dicsérte a gépet a teljesítményéért, a gyorsulásáért, a sima futásáért és a kényelméért. A nagy gyorsulás szükséges is volt, mert a New Haven és New York Grand Central Terminal közötti 72,5 mérföldes utat 85 perc alatt kellett megtennie, és ebben volt számottevő 600 V-os szakasz is. A pályaudvarról indulva az első 5 mérföldön el kellett érnie a 35 mph sebességet, gyakran 15 vagy több "heavyweight" kocsival. A General Electric is büszke volt a kreációjára, sokfelé reklámozta. |
1956-ra a mozdony ismertsége nagyban megnőtt, köszönhetően a GE reklámjának is. Biztos nem volt ingyen, de a mozdony feltűnt az 1956-os "The Man in Gray Flannel Suit" (A férfi szürke flanell öltönyben) c. filmben, nem kisebb főszerplővel, mint Gregory Peck. Több jelenetben lehetett látni vadonatúj EP-5-ösöket, és hallani a jellegzetes hangjukat. | A vasútmodell gyártás is megtalálta a mozdonyt. A Lionel, amely az amerikai óriási modell üzlet 75%-át uralta, 1956-ban kijött a modellel. Még számozás nélküli modellt is kihozott, amit mindenki a saját szimpátiája szerint jelölhetett. Sőt, a Lionel Milwaukee, Pennsylvania és Great Northern festésű fantázia modelleket is gyártott. A német Fleischmann H0 méretarányban hozott ki egy két vezetőállásos modellt, New Haven színekre festve. |
Az
EP-5-ös jó mozdony volt, de
megszületésére a mozdonyvontatta heaviyweight kocsis
vonatok elavulttá váltak. A New Haven kereste a
gazdaságosabb vasútüzemi módot, és a
lightweight motorvonatokban találta meg, hiszen
személyszállításának nagy
részét a new yorki bejáróforgalom adta. A társaság költségei növekedtek, a jegyárbevétele és a pénzügyi tartalékai csökkentek. A részvények osztaléka is csökkent, végül a dühös részvényesek 1956 januárjában vezérigazgatót váltottak. Az új főnöknek, George Alpertnek nem volt vasúti tapasztalata, ezért bátran nyúlt olyan dolgokhoz, amikhez a vasutat értők érzelmi alapon is viszonyultak. A koros dízel- és villamos mozdonyok gondját a szétvágásukkal oldotta meg, szabvány dízel mozdonyokat vett a teherszállításra és kifejleszttette a hibdrid (dízel-villamos + villamos) mozdonyt, az FL9-est, ami dízelmotor mellett alsósines villanyról is működhetett. 1957-ben 30 ilyen mozdony érkezett a New Havenhöz. E mozdonyok előnye, hogy bemehettek a NH nem villamosított mellékvonalaira is. 1959-ben minden villamos tehervonati mozdonyt szétvágtak, sok személyvonatit letétbe tettek. A társaság eladta a bronxi villany- |
mozdony
javító telepét. A JET-eket több telepen is
javították, elsődlegesen a new haveni
dízelműhelyben. A New Haven eladásra kínálta az EP-5-öket, elsősorban a Pennsylvaniának. Az lízingelte a 370-es pályaszámú mozdonyt, és a New York - Washington vonalon járatta. A mozdony bírta a nehéz szolgálatot, de a tervezési paraméterei csúcsán dolgozott. Nagy gyorsulásra és gyors futásra tervezték a 72 mérföldes New Haven - New York vonalon. A 226 mérföldes 90 mph sebességű futás alatt melegedett, a végállomásokon hosszabb hűlési időszakokat kellett beiktatni. A lízing periódus végén a Pennsy visszaadta a mozdonyt, vásárlás nem került szóba. De a New Haven is jobban megbecsülte az EP-5-öseit, mert kiderült, hogy a tisztán dízel tehervontatás költsége nagyobb, mint mikor villamos vontatás is volt. Mikor a tehervonatokat dízelmozdonyokkal vontatták, bezártak régi, rossz hatásfokú villamos telepeket. Most a villamos mozdonyok újbóli alkalmazásával az áramellátók nem bírták a csúcsterhelést. Ráadásul a társaság hitel igényét 32 új FL9-es mozdonyra visszautasították. Végül 1961-ben a régi, híres New Haven társaság csődbe jutott. |
A csőd nem jelentette a vasúttársaság végét, sőt, a részvényeseket újabb befektetésre ösztönözte, futottak a pénzük után. A gazdasági számítások a villamos üzemet ajánlották, ezért mind a 10 EP-5-ös 1961 és 63 között nagyjavítást és újjáfestést kapott, a 377, amelyik kigyulladt, és lemondtak róla, végül 3 évi tárolás után kijavították és üzembe állt. Villamos tehervonati mozdonyok hiányában az EP-5-ösök éjszaka Bronx (New York) és New Haven között gyors intermodális vonatokat vontattak, amikor amúgy álltak volna. A New Haven 1963-ban még hat éves ignitronos mozdonyokat is beszerzett a Virginian társaságtól, így a | a New York - New Haven teherforgalom ismét csak villamos vontatású lett.1964-ben egyszerre 8 EP-5-ösnek
kellett javítóműhelybe mennie. Ekkor a Pennsy GG-1-esei New Yorkon túl,
New Havenig vontatták a személyvonatokat. Ezen a vonalon nem volt
szükség alsósínes üzemre, amit a GG1 nem tudott.. Bár néhány tehert dízel vontatott, a tranzit tehereket csak villamos mozdonyok. A 10 darabos EP-5 flotta pedig vitte az expresszeket. Frissen voltak felújítva, volt munkájuk, a jövő ismét biztatónak látszott. |
Az EP-5 379-es harmadik sines villannyal vontat a Grand Central Terminal felé. Bob fényképe. |
A 374-es posta- és expresszvonatot vontat Stamford közelében, Connecticutban. Bob felvétele. |
Bár
a villamos vontatás javított a
gazdaságosságon, a krónikus pénzügyi
gondok megmaradtak. Nem segített, hogy a két
óriásnak, a Pennsylvania és a New York Central
társaságnak sokkal nagyobb gondjaik voltak, hosszú
jogi eljárás után a New Havent is
bedarálták a kettőjükből alakult új
vasútba, a Penn Centralba. A kettőnek szüksége volt
a New Haven forgalmára és a viszonylag jó
állapotú járműállományára. Az 1969. január 1-jei átvétel után az EP-5 JET-ek minimális fenntartást kaptak, és 4 mozdony hamarosan kiesett a szolgálatból. A New York - New Haven - Boston forgalmat alaposan visszavágták. A new yorki Pennsylvania Station - New Haven vonatokat a korábbi Pennsy, most Penn Central GG-1-esek vontatták, az EP-k a bejáró vonatokat vitték a Grand Centralra, oda a GG-1-esek nem tudtak bemenni. A teherforgalom elkerülte New Havent, a firssiben vett Virginian eredetű mozdonyok a Pennsy hálózatán jártak. Az New Haven EP-5-ösöket Penn Central Class E-40-esre számozták át. A leállított mozdonyokkal az átszámozásnál több nem történt. Pedig a JET-ek jó tulajdonságait még mindig elismerték, a szoros menetrendű vonatok mozdonyvezénylésében gyakran feltűnt a "must have JET locomotive" (JET mozdonnyal kell vontatni). A lassújelek után a |
JETek hamarabb felgyorsultak, mint más mozdonyok. Az 1970-es évek elején a JETek kis figyelmet kaptak. Némi felújítás után az üzemképes mozdonyok megkapták a Penn Central fekete színét, ahogy a volt new havenesek mondták: a temetési színt. Azt tervezték, hogy még két évig maradnak üzemben, amikor megérkeznek az új, könnyű villamos motorvonatok, amiket a Connecticut Department of Transportation és a New York Metropolitan Transportation Authority vásárolt. Az M-2 motorvonatok lecserélnek minden mozdony vontatta bejáróvonatot és a koros motorkocsikat, amelyek némelyike az 1920-as évekből származott. A Penn Central óriási csődje után a mozdonyállományát felülvizsgáltálk, hogy a frissen alakuló Amtrak számára megfelelőek-e. Ahogy várható volt, az Amtrak az EP-5-ösök helyett inkább a GG-1-esek mellett döntött. Az M-2-esek késése üzemben tartotta a JET-eket 1971 és 72-ben, de a vég érezhetően közel volt. |
1972-ben
a 4 letétben lévő, üzemképtelen JETet
szétvágták, még eredeti New Havenes
színükben. A vontatók hibái miatt
akadozó forgalmat minden lehetséges módon fenn
kellett tartani, New York működőképessége
múlt a bejáróforgalmon. Volt, hogy az öreg,
nem vontatóképes motorkocsis szerelvényt EP-5, vagy
FL9, a duál üzemű dízel vontatta. Ha kellett,
kölcsönkértek mozdonyokat. 1973 tavaszára
már csak három JET maradt üzemképes: a 4971,
a 4973 és a 4977. Végre, nagy késéssel
április 16-ra megérkezett az első M-2 villamos
motorvonat. Az oldalán a széles vörös
sáv emlékeztetett a JETek egykori festésére. 1973. május 29-én komoly baleset siettette a JETek végzetét. A 4971-es kigyulladt a Grand Central alagútjában, ami több órára blokkolta a pályaudvar csúcsidei forgalmát. A tűzoltók hat órán át oltották a lángokat a füstös és szűk alagútban. Az eset következményei még izgalmasabbak voltak: kiderült, hogy a tüzet csak egy utcai járókelő jelezte, aki figyelmes lett a szellőzőből gomolygó füstre. A vizsgálat két dolgot derített ki: sem a New York Central, sem a későbbi Penn Central soha nem vizsgáltatta meg a létesítményét a tűzoltókkal, másik, hogy a vasút már 75 perccel korábban tudott a tűzről, de nem értesítette a tűzoltóságot. A média és a város vezetése lecsapott az ügyre, és börtönnel fenye- |
gette a Penn Central vezetését, ha nem tesz rendet a tűzvédelmében. A vizsgálatban az is kiderült, hogy a JET-eken nem volt ritka a tűz, a legutolsó eset a nyolcadik volt a sorban. Ez meggyorsította a JETek kivonását onnan, ahol a legtöbb hasznukat vehették: a Grand Central felé irányuló forgalomból. Sőt, mivel mind a New Haven, mind a Penn Central nem teljesítette a minden mozdonyra előírt tűzvédelmi gyakorlatokat, a mozdonyt letiltották minden bejáró forgalomról, a távolsági tehervonatokon pedig a GG-1-esek helyettesítették. A Penn Central 1970 júniusára összeomlott, a keleti part teherszállítását és a bejáró forgalmat a megalakuló Conrail vette át. A krónikus vontatóhiány ismét munkába hívta a kevés megmaradt JETet. 1974 folyamán három a néhai Pennsy harrisburgi műhelyébe került, ahol kisebb javításokat végeztek rajtuk. Leszerlték a harmadik sín áramszedőt, két egységről, a 4973-ról és a 4977-ről az egyik áramszedőt is, és teherezni küldték őket. 1976-ban hat csődbement társaság összevonásával megalakult a Consolidated Rail Corp., a Conrail, a JET-ek is ehhez kerültek. |
Egy
JET teherforgalomra átalakítva. Az
egyenfeszültségű áramszedőt és az egyik
tetőáramszedőt is leszerelték. |
1976 eleje érdekes időszak volt a keleti part vasúti vontatásában. A személyvonatokat az öregedő GG-1-esek és az Amtrak vadonatúj E-60-asai is vontatták. A tehereket mind a GG-1-esek, mind a korábbi Pennsy E44-es egyenirányítósai, mind a valaha még a New Haven által 1963-ban a Virginiantől beszerzett E33-asok vontatták, de már dolgozott az EMD két kisérleti mozdonya, a GM6C és a GM10B is. A JETek utolsó éveiket töltötték, helyi, de a nagyon fontos teherforgalomban. Legtovább a valamikori 377-es, most 4977-es számú dolgozott, az, amelyikről még a New Havennél azt gondolták, alkatrészbánya lesz belőle. | A JETek kivonását a forgalomból nem
az állapotuk, sokkal inkább gazdaságossági szempontok okozták:
csökkenteni kellett a mozdonytípusok a számát. Az összes megmaradt JETet Harrisburgbe, Philadelphiába vitték, és áruba bocsátották. A Long Island Rail Road kettőt megvett volna segélygépnek, ha egy vonat az alagútban reked, de egy fémkereskedő jobb ajánlatot tett, és így mind a hat megmaradt mozdonyt szétvágták, 1979 áprilisában és májusában, New Jerseyben. A JETek 24 éves időszaka véget ért. |
Egy EP-5 épp
a Hell Gate hídra mászik fel. A hídnak ez a
feljárója beton lábú, nem mint a
másik, amelyik acélszerkezet. Ennek oka
hatósági előírás. A híd
lábától nem messze elmegyógyintézet
van, és a hatóságok féltek, hogy a
megszökött bolondok felmásznak az
acélszerkezeten a hídra. H. Cavanaugh fényképe |
A 373-as vonali sebességgel, nyitott ajtókkal, hogy a kazán gőze kiszellőzzön. H. Cavanaugh felvétele. |
A New Haven 370, az első JET (később No. 4970) bontásra vár. H. Cavanaugh fényképe |
Az
EP-5-ös vezetőfükéjét és oldallapjait
már eltávolították. Jól
látszanak a belső berendezés részegységei. H. Abramson felvétele. |