A Southern Pacific

                        2. Az indiánok is segítettek



   Mikor a Southern Pacific egyik elődvasútja, a Central Pacific a Big Four vezetésével Sacramentótól kelet felé építette a vonalát, hogy a Union Pacific vonalához csatlakozva transzkontinentális vasútvonalat alkosson, indiános földre hatolt be. Az építés talán nem lehetetlen, de mindenképpen sokkal nehezebb lett volna, ha a Nevada északi részén élő paiute indiánok főnöke, Johnson Sides nem áll a vasútépítés mellé. Szerepéért kiérdemelte a „United States Peacemaker”, az Egyesült Államok béketeremtője címet.




Johnson Sides, a paiute főnök.    Korabeli fénykép a TRANS magazinból. 



  Ő és emberei védték az építést más, ellenséges indiánoktól, de a természeti csapásoktól, sőt a szabotázsoktól is, amiket a sztrájkoló munkások követtek volna el. Ezért a Central Pacific építői Johnson Sides-nak és népének egész életükre szabad utazást biztosítottak a vasúton egész Nevadában, minden kocsin, kivéve a személykocsikat... (Akkoriban Amerika népe sokkal rasszistább volt, mint ma. Úgy gondolták, hogy az alacsonyabbrendű indiánok ne utazzanak egy kocsiban fehér emberekkel. Ez a gondolkodásmódjuk azóta gyökeresen megváltozott.)  

  1861-ben Charles Crocker, a Big Four egyike és Theodore Judah, a transzkontinentális vonal megálmodója a Sierrákat járták, a legkönnyebb útvonalat keresték a gránit hegységen és a hatalmas nevadai sivatagon át. Találkoztak Sides-szal és Crocker megkérdezte, köthetnének-e békemegállapodást az indiánokkal, akikről Crocker azt gondolta, ők birtokolják a területet. A vasútépítők azt mondták Sides-nak: „Készülünk építeni egy hatalmas csapást (trail, ami indián ösvényt, útvonalat, de közlekedési utat is jelent), mely elér a nagy víztől a felkelő Nap alatt a nagy vízig a lenyugvó Nap alatt. 
  Ezen a hatalmas csapáson egy szörnyű nagy acélparipa jár majd, mely annyi terhet húz maga után, mint ezer ló, és olyan könnyen fut, amint a madár száll át a levegőn”.

   A nagy csapás és az acélparipa elképzelése tetszett Sides-nak. Crocker elmagyarázta, hogy az acélparipa a nagy teherrel nem tud felmenni meredek emelkedőkön, ezért Sides önként vállalta, hogy megmutatja nekik a legkisebb emelkedésű útvonalat a Sierrákban.

   A paiute indiánok kétkedve hallgatták a főnökük elbeszélését arról, milyen csoda van készülőben. Egy szót sem hittek belőle, míg meg nem látták az épülő pályát, de akkor fellelkesedtek. A fehér munkások mást sem láttak az építési területből, mint láthatárig érő sivatagot, melyet átjárhatatlan hegyek vesznek körbe. Kevés víz és fa volt, több csak messze volt található.

   Sides megértette a problémát. Beszélt a törzs tagjaival, hogy ha segítenek az építésben, a „négy nagyfőnök”: Leland Stanford, Colis P. Huntington, Charles Crocker és Mark Hopkins, a Big Four szabad utazást biztosít nekik a vasúton.














  A törzs tagjai mind vágytak utazni a szörnnyel, amelyik átkel a hegyeken. Sides ígérete hatására az indiánok távoli forrásokhoz és erdőkbe indultak, és vizet és fát hoztak a vasútépítők táborába.

Az egész paiute törzsnek személyes érdeke lett a vasút megépülte, és mindent megtettek a haladásáért, figyelmeztettek az ólálkodó ellenséges indiánokra, sőt megvédték a fehér építőket azoktól. Teljesen másképp folyt az építés ott, ahol a Union Pacific dolgozott: a munkások mindig, még alvás közben is a közelben tartották a puskájukat, állandóan felkészülve a következő indián támadásra.

  1869. május 10-én a Central Pacific és a Union Pacific vonala találkozott Promontoryben, Utahban, és beütötték az arany sínszöget (is). Mikor a vonatközlekedés megindult, Sides és emberei figyelték a vonalat, nem zárja-e el a pályát földcsuszamlás vagy nem mossa-e el áradás. Egyszer Sides hét mérföldet futott, hogy figyelmeztessen egy ilyenre.

A legnagyobb sikerének azt tartotta, mikor segített megjavítani egy szabotázs során tönkretett mozdonyt. A 
sztrájkolók alkatrészeket szereltek le egy mozdonyról, és elásták. Tizenegy darab hiányzott, mind fontos a gőzös működéséhez. Mikor Sides feltűnt, mint mindig, mikor baj volt, a mozdonyvezető megkérdezte, tudna-e segíteni. „Why, yes” (miért, igen) mondta, ami szavajárása volt. Elküldte a törzsbeli indiánjait, akinek a sasszeme felfedezte e frissen felforgatott földet, és előkerült mind a 11 alkatrész. Sides elhatározta, hogy többé ilyen akció nem árthat a vasútjának, míg az ő területén van. Őröket küldött ki a vonal mentén és az állomásokra. Többet nem történt hasonló eset.

Az élethosszig szóló szabadjegyet élvezték a paiute indiánok. Ez azon kevés esetek egyike volt, mikor a „sápadtarcúak” viszonoztak valamit az indiánoknak. A fehér utasok pedig meglepődve látták, milyen otthonosan utaznak az indiánok a vasúton: a paklikocsikban, a postavagonokban, a fedett kocsik tetején és a nem rakott lapos kocsikon. A tehervonat néha úgy érkezett meg Renoba, hogy több indián volt rajta, mint teheráru. Az indiánok soha nem fizettek egy centet sem az utazásért, és a tehervonatra csak ők szállhattak fel, fehér utasnak ez tilos volt.


Az építésről nagyszerű korabeli sztereó (!) fényképek találhatók a
Central Pacific Railroad Photographic History Museum gyűjteményében.






A Central Pacific vonala Sacramentótól (a kiindulási ponttól) Promontory Summitig. Itt találkozott a UP vonalával.    A TRAINS térképe.


  A térképen jól látszik, hogy mennyire útban volt az építőknek a Great Salt Lake, főleg, hogy az azt északra elkerülő vonal nagy emelkedésű és kanyargós volt. Már az építés idején, a XIX. században szerették volna átszelni a tavat, de akkor még nem állt rendelkezésre az ehhez szükséges technológia. A XX. század elején, mikor Edward H. Harriman lett a Central Pacific utódcégének, a Southern Pacific-nek a főnöke, megcsinálták a Lucin Cutoffot, mely a tó derekán át viszi a vasútvonalat. Erről szól a folytatás.




Irodalom:


Mike Schafer: Classic American Railroads
Brian Solomon: Southern Pacific
George H. Drury (compiled): Guide to North American Steam Locomotives
TRAINS magazinok
manhattani