am14rep3r

A North Platte-i indulásom sokkal kalandosabb lett, mint szerettem volna. A Great Lakes járata vasárnap reggel 8:13-kor indul. Szombat délután megkérem a szálló koreai portását/tulaját/takarítóját, hogy hívjon egy taxit másnap reggelre. "Vasárnap itt nincs taxi!" Busz?

A városban a RailFest tiszteletére a fürge kis buszok ingyen fuvaroztak, más napokon 1 dollárért, de ha telefonon a házad elé hívsz egyet, akkor 1,50. "Azok nyolckor kezdenek! Jó lesz?" Nem igazán...

Merre a taxiállomás? Próbálok beszélni velük. "Nincs, itt a telefonszámuk!"

Ide érkezésemkor összebarátkoztam a taxisofőrrel, ő a keleti partról származik, párás szemmel beszélt róla, én meg onnan jöttem, "RailFest?" igen. Lefordult a főútról és megmutatta a városban kiállított Challengert (repülősöknek: majdnem Big Boy méretű hatalmas gőzmozdony).

Hívom a taxicéget, ő veszi föl a telefont! "Vasárnap nem igazán dolgozunk... de a saját kocsimmal elviszem a repülőtérre, jó lesz?" Hogyne lenne jó! Megállapodunk reggel 6 órában.

Háromnegyed hatkor kinn állok a bőröndömmel a szálló előtt, aztán ott állok hatkor, sőt hat óra tíz perckor is, sehol a haver. A repülőtér 4,1 mérföldre, úgy 6 és fél kilométerre van. Itt másfél órányi hamarabb kinnléttel riogattak. Sík úton a gyalog sebességem 6 km/h, negyed 7-re tűzöm ki az elhatározási pontot, akkor egy órával hamarabb kiérek, talán meg tudom beszélni velük a dolgot. A virágágyra kiteszek egy papírlapot, hogy arra indultam, hátha utánam jön és felvesz.

Bár egy darabon járdákon húzom a bőröndöm, nehéz, mert 20-30 centis lépcsők vannak a járdában, itt nem sétál senki. Amikor ritkulnak a házak, és azon az úton már csak a repülőtér felé lehet menni, időnként, mikor autó jön, kiállok az út mellé és felemelem a karom, de nem áll meg senki.

Az eröltetett menet alatt életpálya-modelleket vázolok fel magamnak. Lekésem a repülőt, a délutánival már nem érném el a déli Denver-New York járatot. North Platte-ben maradok és elmegyek a UP-hez krampácsolónak. Vagy esetleg kell nekik idegenvezető a tornyukba a magyar látogatók számára. De mivel ezen a Railfesten egyedül voltam magyar, ez nem tűnik nagy keresletnek. Vagy engedélyt kérek, hogy a torony zárt részében alhassak, amíg megjön a fizetésem a kártyámra, és abból hazaevickélek valahogy.

A város után az út leállósávja megváltás az ócska járdákhoz képest, ott is próbálkozom az autókkal, hiába. Meglátom az "Airport 1 mile" táblát, gyors fejszámolás, az 1 órával hamarabb kiérés meglesz, innen kezdve nem integetek. Kicsivel később egy a város felől érkező dzsip visszafordul, mellém áll, fiatal férfi sofőr: "A repülőtérre?" Hova máshova?? "Dobja be a bőröndjét, elviszem!" Ezzel romba döntötte az eltervezett amerikai vasúti karrierem.

A repülőtér utastermének a kapujában tesz ki. Nem győzök hálálkodni, felkínálom a taxi tarifát, határozottan elhárítja, kezelünk és elhajt. Azt gondolom, hogy valamelyik autós, aki látott a bőröndöm húzni az autóút mellett, beszólt a sheriffnek (a sheriff hivatal impozáns épület North Platte-ben), és az küldött segítséget. Akárhogy is, hálám mindnyájuknak.

Negyedik vagyok a pult előtt, és ennek nagyon örülök. Körbejárok a modernül berendezett kis teremben, néhány repülős kép, olvasom, hogy leszállt itt Reagan elnök is. A csomagfelvevő hölgy bírkózik a húsz kilós bőröndömmel, mert nincs szállítószalag, felkínálom hogy segítek, de nagyon szigorúan visszaparancsol.

Ettől eltekintve az egésznek falusi vasútállomás hangulata van, érkeznek a biztonsági vizsgálók, viccelődnek a többi alkalmazottal meg az utasokkal, azok meg vissza. Bemennek a vizsgáló terembe, mi utánuk.

A röntgenező alagút semmivel sem kisebb, mint akár a Kennedyn. A bőröndömben egy kamera, négy töltő és egy táblagép, amikor bebújik az alagútba, "Oh, Jesus..." hallatszik az gép mögül, a bőrönd háromszor jár föl-le. Közben engem szigorúan kikérdeznek, de most nem cseh Deltás stílusban, hanem: miért jöttem ide, miért csak három napra, innen hova. Aztán, amit Budapesttől eddig sosem csináltak, megdörgölik mindkét kézfejem a szagminta gyűjtő papírral és bedobják az analizálóba. Tetszhet az eredmény, mert mosolyogva továbbengednek.

(A bőröndömben a filmtablettákon kívül volt csomagolatlan Centrum A-Z vitamintabletta is, ami kék. A new yorki szállóban nyitottam ki a bőröndöm, a számzáras, lezárt lakatom alatt találtam két cédulát, amin megmagyarázták, ez meg ez a hatóság a bőröndöm belsejét is megvizsgálta, ilyen meg ilyen jogszabály alapján. Hiányzott a kék tablettáimból. A sokból pontosan annyi maradt, hogy hazaérkezésemig minden napra jusson egy. Annak ennyi az adagja.

Más se kell nekem, mint hogy gyanúsnak találjanak Amerikában, itthon lefényképeztem a tabletták dobozát az összetevőkkel és mailben elküldtem annak a hatóságnak. Azt felelték, hogy náluk csak harminc percig volt a bőröndöm, és a levelem továbbítják egy másik hatóságnak, ahol többet volt, az meg aztán nem felelt, de nem baj, én tiszta lettem. Ha korrupció miatt tiltottak volna ki az USÁ-ból, talán megérné, de vitamintabletta miatt nem.)

Az üvegen túl iszik a gépem, az N231YV, mellette egy magas létra. Talán Obama elnökre vár, mert ilyen magas gépet sem a repülőtéren, sem a város körül alacsonyan szállní nem láttam.

A gépet töltő teherautót nézve megvilágosodtam. Még Long Islanden egy üzemanyag töltő kútnál láttam egy kútfejet: cerosene. Akkor nem értettem, hogy mivégre. Itt jöttem rá: Long Islanden is sok a repülőtér, lehet, hogy ezek a közvetlenül a gépekbe töltő autók onnan veszik a repülők hajtóanyagát..

Az utazás Denverig, eltekintve a repülőtérre érkezésemtől nyugodt, eseménytelen.

Az A1-es ülés az enyém, ez a Beechcraften mindjárt az ajtó után van, így a biztonsági szabályokat mondó másodpilóta engem oktat ki, hogy baj esetén hogyan kell kinyitni az ajtót, ezt a kart meghúzom, az ajtót kilököm és legyaloglunk az ajtó belsejébe épített lépcsőn. Nem mondja, amit utaskisérőknek oktatnak, hogy a nyitás előtt meg kell fogni az ajtót hogy nem forró-e, mert nem küldünk ki tűzbe utasokat. Talán azért nem mondja, mert ablak mellett ülök, előtte biztos kinéznék.

Remélem, hogy az ajtót biztosítják, ha egy őrült kerülne ebbe az ülésbe.

A nyitott pilótafülke ajtón át jó rálátásom van a másodpilóta bal oldalára és a főpilóta jobb könyökére, de sok műszer is látszik.

A repülőtéren csak mi vagyunk a forgalom, egy-kettőre szállunk.

Eleinte kies a kora reggeli táj,

aztán ahogy emelkedünk és világosodik, amit nem műveltek meg, az vígasztalan világosbarna.

Nagyobb méretért katt a képre!

Repülünk,

átvette a másod,

a felső műszer- és kapcsolósáv

Nyugodt repülés után feltűnik a denveri pálya, leszállunk.

Denverben a betonon vár a Great Lakes több gépe. A miénk a legszebb, talán mert vasárnapi járat volt.

Denver International repülőtéren a szokásos forgalom. Nem akarnak tudni az alattuk fölhalmozott iszonyú mennyiségű fegyverről.

A megfelelő kapunál várok a beszállásra. A pult fölött monitor, rajta a várakozók listája, "first name"-mel és egy számmal jelezve, akik a lemondók vagy az időben meg nem jelenők helyére pályáznak. Néha új név kerül a lista végére, néha a legelejére. Ilyenkor van, aki fölhördül, de ott a kírás, a besorolás függ a jelentkező Delta-pontjaitól, mennyire "frequent Delta-flyer".

A kapu mellett várakozik a két pilótánk is, mikor kijönnek a kollégák, kicsit beszélgetnek. Nem csinálnak sokkal nagyobb faxnit, mint mozdony személyzetváltásnál*

Eseménytelen repülés a B757-essel, 10.660 m magasan, néha 925 km/h-val, 115 km/h hátszéllel repülünk. JFK közelében az addig segítőkész hátszél teher lesz, a tenger fölött elszállunk a repülőtér mellett és visszafordulva 5 km/h-s szembeszélben szállunk le.

Számomra Kennedy a repülőtéri vasút megépülte óta pofásabbnak tűnik, adnak a részletekre. Lehet persze hogy az építkezés okozta a rendetlenséget. A képen jobbra a vasút magas pályája

* Megírta a TRAINS, a kiváló amerikai vasúti magazin egy régi vasútbarát emlékeit, benne azt, hogy vezetett Big Boyt, és "az olyan, mint egy Boeing 747-es Jumbót vezetni!" Felelt rá egy pilóta, aki szintén vezetett Big Boyt és B747-es járatgépekkel jár: Azt írta, nem olyan. Semmi hasonlóság sincs a Big Boy és a 747-es vezetésében.

A körbe járó repülőtéri vasútból remek áttekintést lehet kapni JFK termináljairól. Ez a DELTÁé.

Az American Airlines új gépei már nem alu-ezüst színűek.

Ezek tényleg felkészültek a télre!

Egy távoli sarokban, tartálykocsik és tartalék lépcsők között meglátom a 90-es évek beszállító járművét. Az épületből kijőve beléptünk ebbe a ma zöldbe, elgurult a repülőig és ott csavaros emelőkkel felemelte a szekrényt a repülő ajtajáig, átléptünk. A szegény légitársaságok csápja.

Mennék több kört is a vonattal a repülőtér körül (ez ingyenes), de jó szállóban foglaltam szobát a Times Square-en, kiváncsi vagyok a vasárnapi nyüzsire a Broadway-en. Átszállok az elmenő repülőtéri vonatra.

Érdemes volt: olyat láttam, ami a múlt századi, nagyon prűd Amerikában elképzelhetetlen lett volna: meztelen fenekű színésznőcske hívogatta a nézőket a színházba.

Másnap délután kiszakítom magam a bűnös Amerikából és útnak indulok az erkölcsös Európa felé. Járom az ellenőrzésekkel teletűzdelt utam.

Az egyik pult felső lapja szárnyprofil keresztmetszetű, célszerűségi okokból a sík lap van fölül. Nekem tetszik, de nem biztos, hogy sokan fölismerik a formát.

A kabincsomag méretét ellenőrzó kaloda mellett szék. Remélem, hogy nincs mérleg beleépítve, ellenőrzendő, hogy az utas súlya a megengedett határon belül van-e. Mert ha nem, akkor azonnal azonnal hashajtó meg szauna!

MIndenfajta ellenőrzések után kószálok JFK-n, az egyik újságos pulton meglátom az akkor épp frissiben újra papír formában is kapható Newsweeket (egy ideig csak interneten volt olvasható). A szám címlapján Gagarin szkafanderes képe! A címlapon Dark Side of the Moon, The Hidden History of Cold War Star Wars.

Gondoltam, ez kell nekem! Ebből végre megtudom, hogy hány Gagarin-előd kering még mindig valahol az űrben, meg hogy miért nem sütött el Gagarin odafönn legalább egy Skolnyik Boxot a Föld felé. Úgyhogy több kemény dollárokért megvettem a számot.

Nos, nem tudtam meg. A legsötétebb titok az írásban az volt, hogy az amerikaiak nukleáris bázist akartak építeni a Hold túlsó oldalán, meg hogy az első Szputnyikot, amit körülhordoztak a Szovjetunióban, az amerikaiak egy éjszaka ellopták és körülfényképezték, ami nem volt kis teljesítmény, de mégsem az, amire kíváncsi lettem volna.

Amikor ki akartam dobni a repülőútra vett fülhallgatóm csomagolását, a szemetes elnézést kér, nem ér rá, "compacting". Kiírja, hogy hány mp-ig tart még. A belsejéből halk recsegés-ropogás és csikorgás hallatszik, összepréselte a tartalmát. Aztán a majdnem üres tartályba dobom a szemetem.

A JFK tornya is impozáns, de ellentétben a North Platte-i Bailey teherpályaudvar tornyával, itt az alsóbb szintek nem a látogatóknak épültek. Hiába, a vasút barátibb a vasútbarátokhoz, mint a repülés az övéihez.

Lassan beszállhatunk a B767-300 ER (extended range, szerencsére) gépünkbe, nemsokára 35.000 láb (10.600 m) magasra emelkedünk, üzemanyagtakarékos 201 km/h-s hátszéllel 1050 km/h sebességgel repülünk Providence és Yarmouth települések közelében. Északabbra repülünk, mint az odaúton, Nagy-Britanniát Manchester fölött keresztezzük, úgy látszik, csökkent a tűzhányópor veszély. Prága fölötti másfél kör után szállunk le 49 km/h-s szembeszélben.

A prágai repülőtéren a budapesti járat kapuja felé gyalogolva átmegyek a stilizált, prágai Károly-hídon. Tetszik az ötlet. A Liszt Ferin is lehetne például Lánchíd, hasonlóan stilizálva, azt biztos minden nálunk járt külföldi látta.

A kapu a repülőtér eléggé kihalt végében van, de a közelében remek kis büfé, végre megihatom a Prágát köszöntő Becherovkát és a korsó plzeňi sört. Az üvegen túl a hétfő reggeli nyüzsgés a repülőtéren.

Úgy látszik, ezen az utamon vonzottam a turboprop légcsavarokat, a CSA ATR-42-esén is amellett kapok helyet. Megállapítom, hogy e gép hajtóművének a festése sokkal szebb, mint a Beechcrafté volt.

Az út java részén felhők fölött repültünk az OK-GFR-rel, ahol plzeňi sör helyett ismért Budvart kapok, de Budapesthez közeledve tisztul az idő.

Ereszkedünk

A leszállás

Nagy ésszel megállapítom, hogy a pilóta dolga napos idei leszállás alatt az, hogy a repülő és az árnyéka a betonon találkozzon. Ez esetben is sikerült.

manhattani

2015 december 1.