Világvasutai > Repülés > Ausztrália és Új-Zéland, repülés




Napfelkelte Sydney felé az óceán fölött. A fénysor a szárnyon nem lámpasor, a Boeing nem így reklámozza magát.
Az írásban szereplő fényképek a sajátjaim, amelyik nem, jelzem.



2010. december 1-én kerekedtem fel a nagy útra. Helyeim lefoglalásában Soul Tan topiktársunk nyújtott felbecsülhetetlen, de számomra anyagilag valamint a repülések minőségét tekintve nagyon is értékelhető segítséget, utólag is köszönet érte.

Bécsből (VIE) Dubaion (DXB) keresztül repültem Ausztráliába az Emirates-szel. Az EK 128 menetrend szerint 14:35-kor indult és 3 órás előretartást kértek. Reggel 7-kor indult autóbusz (Eurolines) a Népligetről és az indulási csarnok előtt állt meg, vonat kicsit később indult volna (Railjet) és jóval később érkezett a Westbahnhofra, így csorbult volna a 3 óra, ezért busszal mentem. Fekete autópályán utaztunk, a hóesés a buszból kiszálláskor kezdődött. A csarnokban várakozás közben a nagy táblán megjelentek a "Delayed" Prága, Varsó járatok, később egy-két "Cancelled" is. Moszkva két nagy repülőtere fogadott, ez némi optimizmusra adott okot útirányom illetően.

A meghirdetett 3 órai előre megjeneléshez képest úgy 1 órával a menetrend szerinti indulás előtt vették be a csomagjainkat. Volt, akit soron kívül fogadtak, ő neten csekkelt be. Úgy látszik, ez nem csak fapadosoknál működik. Alig volt beszálló, ennek örültem, de később kiderült hogy ők is késnek a havazás miatt, végül majdnem tele lett a 777-300. Beszállás után a kapitány egy power unit-ről beszélt, emiatt várakoztunk kicsit.

Előttem a Panasonic Flight System ICE (nem vonat, hanem Information, Communication, Entertainment) nevű szórakoztató kombinátja. A repülési információs rendszer része volt az előre is mutató kamera, a gép előtt az épület tövében futkosó autókat néztem rajta. Nem volt könnyű kezelni a rendszert, nem vette a parancsaim. A saját fejhallgatóm nem szólt az az ülésem csatlakozójában, szerencsére üres hely volt mellettem, az a fejhallgató sem szólt a kettős dugót tövig tolva, de picit kihúzva megszólalt a másik oldal is. Később kis gyakorlással a balanszot is beállítottam így.

Nagy sokára kitoltak a már erős hóesésben, ahogy irányt váltottunk, ránk villantott egy follow-me autó, aztán elénk állt és vezetett árkon-bokron át, ahogy láttam a sötétben, erdei ösvényen is mentünk. Aztán megállt az autó, a vezető kiszállt,
kicsit integetett a két pálcájával, aztán keresztbe tette őket majd beült a kocsiba és elhajtott. Más is nézhette az előre néző kamera képét, mert egy utas fölhördült mögöttem. Ettől kezdve az előttünk keresztben le- vagy felszálló gépeket néztük, sajnos csak sötétben és egy villanásra. Végül öt óra késéssel szálltunk föl.

A becsekkelésnél az "Ablak?" kérdésre hevesen bólogattam, de a folyosó mellé kerültem. Aztán rájöttem, hogy minden rendben, mert sötétben szálltunk föl, sötétben szállunk le Dubaiban, menetrend szerint 22:55-kor, nincs jelentősége az ablaknak. Megnéztem a másik kártyám, Dubaiból Sydneybe, de ekkor más baj támadt. Ennek a gépnek az ülésezése A-C, D-G, H-J volt, az én másik kártyám pedig a K ülésre szólt. Annyira nem akartam az ablakot, hogy a szárnyon üljek! De nem lett baj, csak az történt, hogy a másik gépen, ahogy az iparban gyakran teszik, kihagyták a sorból az I betűt.

Felszállás után a légi utaskísérők levették az addig hordott, a kalapjukról lelógó szimbolikus homokvédőt (ez különösen egy távol-keleti arcú (nem kínai) ifjú hölgyön mutatott jól), és kemény munkába kezdtek, jó ételeket és számolatlan palack italt hordtak nekünk. Most is megcsodáltam, hogy az étlapon a báránysültet és a hüvelykujjnyi tortadarabot hogy tudják olyan bonyolultan leírni... Az üres kis whiskysüveget eltettem, nem volt még ilyen madarasom a gyűjteményben. Ebből Sydneyben majdnem baj lett, mert a kábítószer-kereső kutyát mintha madzagon húzták volna a whiskyszag felé, és már kezdtem gyanússá válni a vámosnak, de a kutya szerencsére továbbállt, nem jelzett.

Vacsora közben a 777-es plafonján középen fényjáték folyt, különböző átmérőjű fénykörök mozogtak, lámpaoltás után pedig LED-ekkel a csillagos eget imitálták, ezek nekem újak voltak.

Küzdöttem az ICE-vel, nem akarta érteni a szót. Ha Dubai vagy az Emirates társaság reklámjára tévedtem, nem tudtam kizökkenteni belőle. Azt hittem, szándékos, és megállapítottam, hogy az ICE egy seggfej. De nem volt igazam, csak az érintőképernyőt kezelte rosszul. Mikor megtaláltam a kurzormozgató gombokat a telefonhallgatón, az ICE tette a dolgát.



A dubaii repülőtér csarnoka is óriási, amellett minden van benne, mindent meg lehet találni, tiszta és nem túlzsúfolt bár sokan mászkálnak benne. Élmény az aranyboltok sora, két csoportjuk van, karátszám szerint. Az ékszerek színéből is látszik a különbség.

A repülőtéren fél hatkor elnémul a globál zene és megszólal a müezzin. Nem látom, talán felvételről megy, vagy a városból közvetítik. A repülőtéren van GSM térerő, ETISALAT nevű társaság kapja el a telefonom. Amúgy GSM hálózat az egész utamon mindenütt volt.

A bécsi késés cseppet sem izgatott, mert Dubaiban menetrend szerint is lett volna 10 óra 10 perc a két gép között, csak az csökkent. Élvezem a szerencsém, hogy sem jet-legem, sem alváskényszerem nincs, ott álmosodom el, ahol lehet aludni, most meg nem kell. Kis izgalom, hogy a kijelzőn a járatszámom mellett Dubai-Sydney helyett, ahová készülök, Dubai-Bangkok-Christchurch (Új-Zéland) szerepel. Az első információs egy komolyabb információs pulthoz küld, az is telefonál, de nincs megoldás. Végül a kapunál megmondják, hogy a gépnek "fuel stop"-ja van Bangkokban, onnan Sydneybe repül, csak az nem fért ki a táblára. Kicsit aggódom, hogy a csomagomnak is megmondták-e, hogy Bangkok felé repüljön, de sokat nem tehetek.

9 óra 5 perckor, a menetrend szerinti induláskor még a kapunál állunk, aztán buszokkal visznek ki a következő 777-300-hoz. Lépcsőn mászunk fel a gépre, nekem hagyján, könnyű a kabin-táskám, látok néhány első osztályú utast, akit külön kisbusszal hoztak, erősen cipekedni. Így teremt némi egyenlőséget az arab lazaság. Több mint 1 óra késéssel szállunk fel.

A Dubai-Bangkok (BKK) repülés eseménytelen, az étel itt is jó, de világos lévén nincs fényjáték és csillagos ég. Érdekes kinézni az ablakon, az Egyesült Arab Emírségek homokos tája kéklő hegyekbe megy át.





A cargo részen állhatott a gépünk, mert elég sokat buszoztunk, se cső, se más, csak a beduin sátrakra emlékeztető napvédők.

A jópofa torony
Ez talán oázis?





Véget ér a homok, kezdődnek a hegyek


          Itt sem szívesen lennék földműves



Később átrepültünk India északnyugati csücske fölött, erről néhány kép látható e honlap Ausztrália és Új-Zéland: Országok, városok, emberek írásában.



1993-ban és 95-ben jártam már Bangkokban, akkor egyszerű volt a repülőtéri csarnoka, mára kiépült, egy kis pagoda is lett benne, a képe látható a fent említett írásban.

A kiszállás és a beszállás előtti biztonsági ellenőrzés épp belefért a 40 perc várakozásba, utána repgép marad, ember szalad elven új személyzettel repülünk Sydneybe. Tartjuk a Dubaiban kapott késést. A vacsora szokás szerint jó, eddig még az Emirates gépein soha nem adtak disznót :-) Gyakorlottan kezelem az ICE-t, Beatlest hallgatok. Vagy négy monitort látok, választok egy filmet a többiekéből, a hangja nem annyira érdekes.



Leszállás Sydneyben. Talán ez a gép is innen kap kerozint Christchurch felé
Kicsit nézegetem a csillagokat, most sincs kedvem aludni, aztán megvirrad. Jó meleg reggelit kapunk, és még a híg kávé is jólesik. A határőr kérdés nélkül beszkenneli az útlevelem és tovább int, a kutyakalandtól eltekintve teljesen simán jutok ki Sydneybe. Alig múlt tíz, a szállóm 2-re vár, bejárom a repülőteret. A kilátóterasz majdnem ideális helyen van, csak egy raktárféle takarja a futópálya egy részét.

A legtöbb gép 747-es, nem tudom, hogy az A380-as hajtómű kalamajka miatt, de tény, hogy nem is látok szuperjumbót.
Sydney (SYD)





Nem egy bonyolult festés, de nekem nagyon tetszik.


Ez meg nem annyira, de ízlésről nem érdemes vitatkozni.

Balra egy Virgin feliratú gép. Új-Zélandra a Virgin Blue csoport egyik tagjával, a Pacific Blue-val repülök majd.








Gyakran hajóval mentem be Sydneybe, a kikötő fölött szálltak el a járatgépek. A szárnyról szemmel láthatólag vált le a nedvesség, nem tudom, hogy ez hogyan lehet abban a nagyon száraz levegőben. Lehet, hogy magasabban más volt a helyzet.



Egy hét után repültem át Új-Zélandra, Aucklandbe a Pacific Blue-val. A gép a lehető legrosszabb időpontban érkezett volna oda, 0:40-kor (a két óra időeltolódással ez kb. 3 óra repülőidőt jelent). Nem volt kedvem éjféltől délután 2-ig a repülőtéren dekkolni, egy nappal korábbtól foglaltam szállást. Egy héttel az indulás előtt kaptam egy mailt hogy előrehozták az indulást 18:45-re, hurrá.
A fapadosnak a legtávolabbi csövet jelölték ki, üres kapuk mellett gyaloglunk felé.
Becsekkelésnél kellemetlen élmény ér, a bőröndöm, amit az Emirates 18 kilónak mért (30 volt a határ), két könyv többlettel a 20 kilós súlyhatárú fapados 22 kilónak mért és mindjárt kért 20 ausztrál dollárt a túlsúlyért.

(Visszafelé kitoltam velük, nem nézték a kabincsomag méretét, a nagy szettáskám telepakoltam minden nehézzel, a vállamra vettem és majd megszakadtam, ahogy beszálltam. Így mértek a bőröndömre 20,3 kilót de ezért már nem volt képük pénzt kérni.)

A gép 737-800, érdekes a sötétkék műbőr székborítás.








A Virgin Blue Group Airlines tagjai a virginblue, a pacificblue, a polynesianblue és a vaustralia. Berepülik egész Ausztráliát és Új-Zélandot meg rengeteg csendes-óceáni szigetet. A flottája is szép.

Csúnya szokása viszont a fapadosoknak, hogy a repülésen kívül semmit nem adnak ingyen. Úgy éreztem, hogy mivel mindig ittam valamit, ha a társaság költségére tehettem, a magaméra is illik innom egyet. A maori arcú sztyuárddal kicsit nehezen értek szót, de végül kapok egy kis üveg vörös bort. Jó a hőfoka és az íze is.

Álljon itt az itallap.


Az ülések karfájában fejhallgató csatlakozó, de azt nem kapunk. Pedig 8 csatorna lenne...



Új-Zélandon tekintélye van a repülésnek. Híres járatuk volt a Coral Route, luxusrepülő a csendes-óceáni nyaralásra. 1951 decemberében indult először az aucklandi kikötőből a Fidzsi szigetekre, Szamoára, Tahitire és a Cook szigetekre.

Auckland műszaki múzeumában tároló van az akkori repülés tárgyainak, még az "air hostess" egyenruhájának is. Az Awatere nevű gép 8 fő személyzetet és 45 utast szállított.
Ez pedig az Aotlearoa II. nevű gép.




Az új-zélandi repülés fontos szereplőiről, az úszó repülőkről vagy repülő hajókról sokkal több is olvasható új-zélandi olvasóm, Pappito honlapján. Köszönet a linkért!




A fapados visszafelé sem hazudtolja meg magát: a gép reggel 6 órakor indul és 90 perccel hamarabb a repülőtéren kell lenni. Találok egy repülőtéri buszt, az első 4 óra 30-kor indul, azzal pár percet késem ugyan, de ezt talán elnézik. Akkor is reggel háromkor kell kelnem. Beállítom a mobilom csöngeni, a karórám csipogni és még a portát is megkérem, hogy ébresszenek. Este nyolckor (helyi idő szerint) elálmosodom és elalszom. Hajnali három előtt öt perccel magamtól felébredek, épp a masináim hatástalanítom, mikor csöng az ébresztő telefon.

Szerencsére mindenhova jóval korábban érkezem, kicsivel 4 után már a buszmegállóban vagyok és csodák-csodája, 4-kor is jön busz! Ezzel kényelmesen kiérek az elvárt időpontra.

A kapuknál már gyülekeznek a pacific blue gépek, de előbb megnézem egy ismert aviatikus hölgy emlékképét és gépének modelljét.



Az út eseménytelen Melbourne-ig. Most nem veszek semmit a gépen, bosszút állok a húsz dolláromért.



Melbourne-ben egy régi barátommal találkozom, végigrohanjuk a várost, végül kicsit le is késem a 18:55-ös indulást megelőző 3 órát, de ebből semmi baj nincs. Most beülünk a gépbe az indulási időre, de akkor egy emberderék vastagságú, mindkét végén legömbölyített sötétzöld tartályt cipelnek át az utastéren.

A becsekkelésnél azt mondja a hölgy, hogy egész Bécsig, de csak egy kártyát ad, Dubaiig. Ez csak később tűnik fel, reméltem, hogy majd csak lesz valahogy.

A gép Szingapúr-Dubai útvonalon repül. Érdekes, a British Airways és a Lauda Air is úgy repült, hogy Ausztrália felé Bangkokban szállt le, visszafelé pedig Szingapúrban.
Érdekes Changi repülőterén a reptéri vasút, a Skytrain. Sajnos most nincs idő menni vele egy kört.
Dubaiban kis gondom támad, azt hiszem, fel kell vennem a csomagom és becsekkelnem Bécs felé. Azt csak a határellenőrzés után tehetném, de az Egyesült Arab Emírségekbe vízum kell, az meg nekem nincs. Vagy tíz határellenőrzési fülke de összesen csak két fehér hálóinges nézegeti unottan az útleveleket, közben a köztük lévő vagy harminc méteres távolság ellenére arabul hülyéskednek egymással, a nagyrészt európai utasok pedig lassan araszolnak. Én kerülök sorra, a hálóinges nagyon felháborodik, hogy vízum nélkül akarok behatolni az országába. "De idefelé teljesen simán ment!"- mondom neki. Egy szavamra elhiszi, hogy egy kollégája egyszerűen beengedett vízum nélkül.

Aztán kikérdez, és rájön hogy mi a helyzet, mutatja, melyik távoli ablakhoz menjek, arabul mondja a nevét, gondolom a hülye utasoknak való ablaknak hívja. Ott megtudom, hogy becsekkeltek Bécsig és a beszállókártyám is megkapom.

Van időm bőven, mászkálok a repülőtéren. A kapuk folyosójának végén pihenőhelyeket alakítottak ki, nagy, kényelmes székek lábtámasszal. Van aki jól be is rendezkedett az ottani pihenésre.
Nem tudom, de remélem, hogy ez nem a hullaszállítás egy különleges módja.





Gurulunk,

készülődés a felszállásra,


remélem, nem vertük fel nagyon a homokot.




A leszállás éppen olyan mint a felszállás, csak pont az ellenkezője.

Süllyedés közben csak két ilyen lap állt föl,


aztán földetérés után mind.




Gurulás közben a gépmadár simára tollászkodta a szárnyát.

Megérkeztünk, szép út volt, jó volt kinn, de jó volt visszaérkezni is.