Világvasutai > Utazások > Ország, város, emberek

A sydney-i kikötő híres közúti-vasúti hídja, alatta az Operaház épülete egy "hivatásforgalmi" hajóról, illetve Auckland látképe egy épp nem működő tűzhányó széléről. Az írásban előforduló képek általában saját fényképeim, amelyeket 2010. december 1-je és 15-e között készítettem. A nem saját képeket jelzem.

Az utazás célja csak Sydney és az új-zélandi Auckland volt, mert a rövidre szabott idő ennyit engedett meg, valamint aki sokat markol, keveset fog.


Sydneyig a több szakaszban kb. húsz órás repülőutat jól kidolgozott technikával  (a lábnál lévő táskában sok olvasnivaló, író dosszié, fényképezőgép), és gyakori izometriás gyakorlatokkal lehet jól kibírni, de így még élvezetes is.

Az Emirates-szel repültem Bécstől a Dubai-Bangkok-Sydney útvonalon, végig (nem ugyanazzal a) Boeing 777-300-assal, Az Emirates-en az étel és a kiszolgálás elsőrendű, a túlnyomórészt hölgy utaskísérők aranyosak az oldalt a kalapjukról lógó arabos lebernyeggel, ami főleg a kínai arcú lányokon mutat mókásan, és a mohamedán vallás előírásai ellenére a gépen adnak alkoholt. Nagyrészt nem arabok, némelyik járaton a legelöl ülők el is mondták, melyik országokból jöttek.

Bár vannak az Emirates-nél, magyar légikísérővel nem találkoztam.

December elsején a Bécsben délelőtt kezdődött hóesés miatt vagy három óra késéssel indult az első repülés, de a hófelhőkön áttörve simán repültünk Dubai-ig. A késés nem izgatott  mert ott menetrend szerint 10 óra volt a várakozás, csak az csökkent. Azt sem untam az éjjel is nyüzsgő repülőtéren.

Dubaiban az indulási időmben a járatszámommal a kijelző Dubai-Bangkok-Christchurch járatot írt ki és a nagyon készséges információ több telefonhívás után is tanácstalan volt. Aztán megtudtam, hogy a járatnak "fuel-stop"-ja van Bangkokban, onnan az új-zélandi Christchurch előtt Sydneyben is leszáll, csak az nem fért ki a kijelzőre.

Reggel fél hatkor a repülőtéren elnémult a világzene és megszólalt a hangszórókból a müezzin. Minaretet nem láttam, talán közvetítés volt a városból. Az utasok nem sokat foglalkoztak a müezzinnel, az arab ruhások is csak ültek vagy aludtak.




A Dubai-i repülőtéren az épülő új terminálépület előtt a napernyők a beduin sátrak színét idézik



A repülőtéren volt GSM térerő, az ETISALAT nevű szolgáltató kapott el.

A Dubai-i indulás is késősre sikeredett, csápos beszállás helyett autóbusszal vittek a repülőtér teher részén a számunkra felkészített 777-eshez. Beszállás az elég magas repülőgéphez támasztott lépcsőn. Kis elégtétellel figyeltem néhány első osztályon utazót, őket külön kisbusszal hozták, és több elegáns úr és egy hölgy saját kezűleg cipelte föl a hosszú lépcsőn a nem kis táskáját. Igaz hogy én is, de sokkal olcsóbban!

Az Arab Emírségek sivatagi ország, ahol nincs beton, aszfalt vagy talán odavitt termőföld, a sárga homok látszik. Az építkezések impozánsak, megépült az autópálya-kijárat egy leendő városhoz, amiből egyelőre csak az útcsatlakozás van kész. 		 



Dubaiból Pakisztán és  India tengerpartja fölött repültünk, annak nyugati csücskének átszelése közben jól látszott alattunk a táj.



Ahol délkelet felé repülhettünk, ...

Térképrészlet a Képes politikai és gazdasági Világatlaszból, Kartográfiai Vállalat Budapest, 1974. 		és amit láttunk:





Talán sólepárló telep?

Az indiai Nazca-vonalak...

A képek 10 500 m magasságból készültek.





Naplemente Bangkok felé (a kép közepén a fehér pötty a szárnyvégi helyzetjelző fény),


és egy kis kápolna a tranzit váróban.



Sötétben értünk Bangkokba, rövid kiszállás, felszállás után a váltott személyzet kellemes vacsorát hoz. Utána sötét lesz a gépen, de egy film és kis csillagnézés után megvirrad.




Kelet-délkeleti irányba repülünk Ausztrália fölött, a nap északkelet felől világítja meg a felhőket.


A tenger felől közelítünk a repülőtérhez, leszállás közben az Ausztráliában megszokott napsütés fogad. December eleje van, ez még nem a 32-33 fokos igazi nyár, csak 27-28 fok a hőmérséklet.


Süllyedünk a leszálláshoz a parthoz közeli repülőtérre,


az előre néző kamera mutatja a futópályát.
Korábbi ausztráliai útjaim során az utaskísérők leszállás előtt végigfújták az utaskabint valami sprayjel, ami az utasokat volt hivatva fertőtleníteni (a kinti fauna nem védett több olyan, nálunk megszokott betegség ellen, mint pl. a lépfene, ezért szigorúan tilos bevinni Ausztráliába élelmiszert, nyers fát, bőrt, növényeket. A repülőgépek sem rakhatják ki még a szennyes edényeket sem, vissza kell vinniük. A bennünk lévő bacikat meg az a spray gyilkolja halálra.) Most nem fújtak, lehet hogy a szellőzésen keresztül oldották meg.

A határőr ügyet sem vet a szépen kinyomtatott e-vízumomra, beszkenneli az útlevelem, áthúzza a csip leolvasón és továbbküld. A vámnál megállítanak: négyen sorban állunk a fal mellett, a guruló bőrönd fogójára húzott válltáskám levetetik, a földre kell tennem, hamar megértem, miért, talán Basset hound, kistermetű helyes kábítószer-kereső kutyus megy végig rajtunk, csak az én válltáskámnál áll meg, a hátulját szimatolja, de nem jelez, továbbmegy. Oda tettem a repülőről lopott üres madaras whiskys miniüveget, ilyen még nincs a gyűjteményben, de a kábítószeres incidens után az első szemetesnél megválok az üvegtől.

Délelőtt kilenc körül kinn vagyok a repülőtér nyílt részén, van időm, a szállóm csak kettőkor fogad, de egy óriási, nyüzsgő reptéren mindig van mit nézni. Ingyenes nethez férés is van.



Fél kettő felé beülök egy taxiba. Az ázsiai, talán koreai származású sofőr tudja, melyik a Gladesville Motel, elindulunk, aztán megkérdi: Ott akar lakni? Kicsit kiesik a várostól, nincsenek boltok, látnivaló, semmi. Azt olvastam, csendes helyen van! Az igaz, nevet a sofőr. Messziről látom Sydney központját, mi pedig autópályákon, öblök fölötti hidakon távolodunk...

Kicsit messze lesz, mondja a sofőr, lesz az 30 dollár is! Erős akcentussal beszél de nagyon lassan, jól értem. Végén száz dollár lett. Adok két dollár borravalót, hogy mutassam, ezt így terveztem...
 		A motelben már vártak. Közlekedés a városba? Sűrűn jár a busz, mondja a recepciós hölgy, meg egy kis sétára itt a hajóállomás! Mennyi a busz? "I'm not sure!' Egy útra a busz kicsit kevesebb, mint 5 dollár, a hajó kicsit több,  a busz a belvárosi dugók miatt kicsit lassabb, és a hajó is a város közepéig megy. Az ausztrál dollárt meg 200 forinttal kell számolni...

Az igazság az, hogy a motelem napi ára több mint tíz dollárral volt olcsóbb, mint egy beljebbi, úgyhogy nem csináltam  túl  rossz vásárt, a hátrány csak az utazás
elvette idő. Viszont gyakori mintát veszek Sydney tömegközlekedéséből, a hajóút pedig élmény.

Szerencsére jet-leggel nem vert meg a sors, indulok a városba. A hajóállomás tizenöt perc séta a kellemes napsütéses melegben.

Sydney öblökkel, folyótorkolatokkal tagolt tengerparton fekszik, és intenzíven használja a vizeit. Sokan hajóval járnak Sydney belvárosába dolgozni. Persze ne valami Szundi vagy Hapci féle dunai átkelőre tessék gondolni.



Sydney közlekedésének tipizált hajója a Rivercat, egy brutális állat, kéttörzsű (multihull vagy bimarán), legalább kétmotoros szörny. Miután elkötötték a parttól, pár másodpercig kis gázzal halad, nem akarja nagyon megrázni a mólót a még rajta lévő kiszállt utasokkal, de aztán egyet röffen és szinte azonnal legalább 50 km/h-ra gyorsul. Persze óvatosan, csak ha nincs  horgászcsónak a közelben, meg ha ilyen felé halad, lelassít. A hulláma talán beborítaná a pecást a vízbe. Ha meg fordul, a vezető kormánykerék helyett két szabályzó karral dolgozik, úgy tűnt, a hajócsavarokat hátrafelé is tudja járatni, a hajó a saját tengelye körül megfordul, és ha kell, betolat a kikötőhelyre. Dízel-hidraulikus vagy -villamos hajtása lehet. Sokat utaztam rajta, mindig élvezet volt. Ki lehetett ülni az orrba, a tatra vagy a hajó tetejére. Elöl az ember arca hasítja a levegőt.

Mikor 1995-ben először Sydneyben jártam, a reggeli be hajón nem kértek pénzt, csak kiszálláskor fizettem, bemondva a beszállásom helyét. Lehet hogy túl nagy volt a legközelebbi kikötőkből érkező utasok aránya, most a hajón megkeresett a kalauz és bevasalt tőlem 5 dollár néhány centet az útért Sydney központjába, a Circular Quayig. Megéri, út közben nagyon szép a látvány. Az utasok felén látni, hogy turista, sok köztük a japán.

A Rivercat-tel a központig húsz perc az út, busszal 30-40.

Rivercat érkezik a kikötőmbe

A Rivercat mögötti domboldalon látható kékeslila foltok,szinte biztos hogy Mimózalevelű zsakaranda fák (Jacaranda mimosaefolia). A fa virágzáskor gyönyörű a kékeslila virágaival! Ez szubtrópusi fa a szivarfafélék családjából  (Bignoniaceae), ami Észak-Argentínában és Dél-Brazíliában őshonos, de az egész világon ültetik az alkalmas éghajlatú helyeken, mert annyira szép! Az európai mediterráneum melegebb részein is megél, pl. Korfun, a Ligúr tengerparton, Nizzában és Monacoban is látni. Itt júniusban nyár elején virágzik, ami a déli félgömbön december vagyis pont akkor, amikor ott jártam. Termésében rengeteg apró mag fejlődik, amit a szél messzire elvisz így bizonyos helyeken ahol nagyon jól fejlődik magától terjed és gyomosít is pl.: a Hawai szigeteken.



Járnak persze arra másmilyen hajók is. Mikor először megláttam, temetési hajónak tűnt, vagy Batman úszó harcálláspontjának. Egyszer ki is kötött előttem: fekete öltönyös, fehér inges urak és egy fekete kosztümös fehér blúzos hölgy állt a hajó körüli járdán, kezükben a kikötőkötéllel. Feldobták a kötelet a cölöpre és kitolták a hidat a partra. Ez a hajó magasabb, mint a Rivercat, a kiszálló híd erősen lejtett, emellett a móló teteje és a híd között nem maradt sok hely, ezért a hajó utasai erősen lehajolva értek partot. Volt, aki nem is csak a tető miatt ment négykézláb, céges buli lehetett.

Aztán járnak a vizen ilyen szolid családi fahajók is.



A Batman hajó

A családi kirándulóhajó. A mentőcsónak felfújható gumi, de legalább Evinrude motoros.



Sydney híres közúti-vasúti hídja.
A híd a new yorki Hell Gate híd mintájára épült, kicsit nagyobb annál. Jól látszik, hogy a parton az a négy torony semmit nem tart, pusztán esztétikai szerepe van, az acélszerkezet a talajnak adja át a súlyerőt, nincs szüksége hosszirányú megtámasztásra. A hídon vonat- és autóforgalom van, a felső ívén pedig vállalkozó szelleműek gyalogolhatnak. Részletek a hídmászás honlapján. Nekem sajnos nem volt időm ilyen kirándulásra.
A folyómacskám a híd alatt éri el a belvárosi kikötőt, a Circular Kayt. Közvetlenül a kikötő mellett fekszik a híres operaház. A sok, szó szerint nyüzsgő hajótól alig lehet lefényképezni.



A hat állásos kikötőn túl Sydney belvárosának közepe van. Az utca másik oldalán ajándék- és emléktárgy boltok, gyors- és nem annyira gyors etetők, kávézók sorakoznak. Sydney felkészült a turistákra. Bár az emléktárgy-boltokban kapható széles karimájú ausztrál kalap is, a tárgyak nagy része nem Ausztráliát hanem Sydneyt idézi, a belföldi turizmus számára. A városban járkálva a legtöbb turista angolul beszél. Létszámban talán a másodikak a japánok.

Sydney élő, nyüzsgő város. A brit birodalom főleg a XIX. században börtöntöltelékeket telepített az akkori gyarmatra, az idők során  több mint 160 ezret. A hajóút vagy fél évig tartott, eközben sokan meg is haltak. Nem minden ausztrál város kapott elitélteket, Sydney igen, de például Melbourne nem. Ott többször jártam, több hetet töltöttem, a mostani utam előtt Sydneyben pedig egy napot, mégis feltűnt, hogy Sydneyben élénkebb az élet, mint Melbourne-ben. Talán ezért?

A mai kori családfakutatás sok Ausztráliában fontos szerepet betöltő személynél talált börtöntöltelék őst, ezért sok családfát megsemmisítettek vagy a fiók mélyére zártak. Aki mai ausztrál közéleti személy nem tesz közzé családfát, arra kis gyanakvással tekintenek.

A betelepített elitéltek olyan fontos szerepet játszottak a mai Ausztrália kialakításában, hogy Sydneyben is az egykori börtönépületüket múzeumként őrizték meg.
 A múzeumban képek láthatók az utazás közben a hajón az elhelyezésükről, ott egy embernek több helye volt mint nekem a repülőn, de az ő útjuk több mint fél évig tartott.



A sydneyi Hide Park Barrack, itt töltötték büntetésüket az 1819 és 1848 között ide érkezett elitéltek.

Nagyon interaktív múzeum, a látogató felpróbálhatja a lábbilincset, felveheti az elitéltek speciális tarka (nem csíkos) ruháját, és bár sok szó esik a korbácsolásról és látható is egy ilyen állvány a múzeumban, azt nem lehet kipróbálni. Az eredeti naplók szerint főleg engedély nélküli kimaradásért, verekedésért vagy szerencsejátékért lehetett 25-50 korbácsütést kapni. A fennmaradt  büntetési adatbázisban mindenki keresheti a rokonok neveit, ez az adatbázis nincs titkosítva...
 		Ezen az épületen át 50 000 elitélt jutott az ausztrál társadalomba. A büntetésük letöltése után, de sokan előzetesen szabadlábra kerülve dolgozni kezdtek, és nagyon kicsi volt a visszaesők aránya. Ez mutatja, hogy inkább az anyaországi társadalmi és gazdasági viszonyok tették sokukat bűnözővé, nem a hajlamuk, bár lehet, hogy a korbáccsal színesített börtönévek javították meg őket.

Akkoriban is az elitéltek java része férfi volt, a társadalomban erős nőhiány alakult ki, ezért Ausztráliába hoztak 600 ír árva lányt, egyrészt hogy javítsanak az ivarérettek nemi arányán, másrészt hogy kimenekítsék őket a krumplivész okozta éhínség elől.

Az 1817 és 1819 között épült Barracks főépülete 1819-től 1848-ig működött a börtön hálóhelyeként, 600 férőhellyel, körülötte kenyérsütöde, konyha, templom, raktárak, magánzárkák, a börtönparancsnok és helyettese lakóháza volt. 1886-ig a bevándorló magános nők fogadóépülete és szálláshelye volt, 1862-től női idősek otthona részleggel. 1887-től 1979-ig pedig bíróságok és kormányhivatalok költöztek az épületkomplexumba.

Már 1904-ben tervezték az épület lebontását, de már 1935-ben történt javaslat a múzeummá alakítására, és 1984-re elkészült a rekonstrukció. Most már valószínűleg örökre múzeum marad. Mára a Világörökség része.



Nem értek hozzá, de nekem a város építészeti stílusa izgalmas, néha meglepő, szép. Sok helyen még a modern magasházak tövében is meghagyták a régi, általában brit stílusú épületeket.

(balra) Ebben az épületben vagy irodák, vagy szuperkomfortossá átépített lakások vannak.

Az áruk csillagászati lehet, mert az ablakok Sydney központi parkjára, a Hyde Parkra néznek.

(jobbra) A modern épületek sem a szabvány téglatest formák, hanem érdekesebbek, izgalmasabbak.

(A bank nevéből ne tessék valamelyik Magyarországon működő intézményre gondolni, ez a szó ott nem azt jelenti.)




Sydney belvárosának térképe, főleg a látnivalókra kihegyezve (térkép a Sydney című reklámkiadványból) 


A nagy hídtól jobbra, a Sydney Cove-ben (kis öböl) volt a bejáróhajóm kikötője, a Circular Quay. Hogy miért circular, arra egy heti ott lakásom alatt nem találtam magyarázatot. A cove jobb partján az operaház.
A Sydney Cove-tól nyugatra a Walsh Bay és még tovább a Darling Harbour lehetett a régi, klasszikus teherhajók kikötője, ma már üres terület, autóparkoló vagy színház van rajtuk.
 Még nyugatabbra, a Darling Harbourből a Pyrmont-híd által leválasztott Cockle Bay a turisták paradicsoma: múzeumok, kiállítások, szórakozóhelyek, éttermek helyszíne.



A Sydney Convention Centre a Darling Harbourben, előtte óriási, fenyőfának látszó, drótvázra épített zölddíszítés.

Ausztráliába a fenyőt nagyrészt Japánból importálják.

Érdekesen vannak az ausztrálok (és az új-zélandiak is) a karácsonnyal. Mivel nagyrészt anglikánok, az ünnep nem annyira Jézus születéséről szól, mint Európában. A karácsony jelképe inkább a Mikulás, jóval Mikulás ünnepe után is láttam embereket az utcán piros kabátban és fehér bojtos hosszú csúcsos mikulássapkában. Itt a harminc fokos melegben nem imitálják a hópamacsokat a karácsonyfán.



Jól menő cégek és nagyon drága lakások házai a Darling Bay partján.
Bár modern épületek, nem egységkocka formájúak.



Gazdag emberek yachtjai a Darling Bay déli végén.
Nem azért gazdagok, mert yachtjuk van, hiszen azt itt a legtöbb középosztálybeli megengedheti magának. Azért gazdagok, mert valószínűleg itt van a lakásuk a belvárosban, azt pedig vastagon meg  kell fizetni.



A Darling Bay egyik fő látnivalója az Australian National Maritime Museum, ennek legnagyobb kiállított tárgya a HMS Vampire romboló, a "last of the big guns". (kép a HMS VAMPIRE füzet címlapjáról).

Mint a kiállításból megtudom, a vietnami háborúban még harcolt hajó itt készült Sydney közelében, a Cockatoo-szigeten, amellett jár a bejáróhajóm.



Ez az érdekes hajó maga is megér egy cikket, főleg hogy egy kis anyagot is szereztem róla a múzeumban.




A múzeum nagyobb látványosságai még az Onslow tengeralattjáró, ez a szép háromárbocos vitorlás a Cook kapitány HMB Endeavourjének másolata, és hogy egy járóképesre felújított katonai őrhajón, természetesen kellő pénzért, kis vizitúrát lehet tenni Sydney öbleiben. A múzeum épületében rengeteg tárgy mutatja be Ausztrália vízi múltját, beleértve az aboriginal hajózást-csónakozást is.



A Darling Harbour gyaloghídja, a Pyrmont-híd elfordul, ha magas árbocú hajó akar kijönni a belső öbölből. Ilyenkor a felső pályát ezekkel a kapukkal zárják le:



A hídon átmegy Sydney egyik nevezetessége, az egysínű magasvasút, ahogy a híd a függőleges tengelye mentén elfordul, a magasvasút pályájának is vele kell fordulnia. Tesz is, S alakú felület mentén válik el a pálya két szakasza. Lenn a járószint elforduló részének a fém pereme látszik.


  Mindezt ebből az épületből vezénylik:



Az egysínű vasút ettől függetlenül is érdekes látványa Sydneynek. A turisták számára készült, a város fő látnivalói mentén rója egyirányú köreit. Vehető rá egész napi jegy, ezzel tetszőleges számú felszállással a legtöbb turista attrakció kényelmesen felkereshető.

A világban már több egysínű vasúttal utaztam, a legtöbbnek vasbeton pályája van és ezek általában döccennek az elemek illesztésénél, például a Seattle-i határozottan ráz. A sydneyi vasút pályája acél és a jármű simán fut.



A monorail az elforduló hídon a cső megállója felé halad.

A kocsikban nincs kalauz, az anyagiakat a megállókban kell intézni. A hat ülőhelyes fülkékben légkondicionálás, és minden fülkének külön, természetesen magától nyíló ajtaja van. Az oldalablakokon jó a kilátás.
 		A belvárosban szálltam fel a monorailre, bankjeggyel fizettem, nem keresgéltem az automatát, betoltam a pénzt a forgótálcára és a pénztárostól a kincstári angolságom elővéve kértem egy tokent.

-Thudom honan jöteel - mondta a pénztáros férfi magyarul, némi akcentussal. Jártam már így Ausztráliában, a kilencvenes években egy Melbourne-i taxisofőr szúrta ki a kiejtésemből, hogy magyar vagyok. Ő horvát volt, a háború elől ment Auszt- ráliába. Azt mondta, a magyaroknak felismerhető akcentusa van, gondolom, az, hogy zártabban beszélünk, mint más népek. Megkérdeztem a monorail pénztárost, természetesen magyarul, hogy ő mióta van kinn:
-Miótha az eszem thudom - felelte.
Magyart a világ minden részén lehet találni. Ha megérkezem egy szállodába, mindig megnézem a telefonkönyveket. A legtöbb helyen rengeteg Toth, Kiss meg Nagy található a telefonkönyvben, Sydneyben is.

A monorail is hasonlóan bizalmas viszonyban van a házakkal, mint a pénztáros az utasokkal. Elmegy Brownék ablaka előtt,


és megáll Smith-ék nappalijánál.



Az időjárás egész utamon, ahogy a közhely mondja, kegyes volt hozzám. Sydneyben a legtöbb reggelen láttam az éjszakai eső nyomát, itt például a szállóm ablakából:



Ez egyben a remek kilátást is mutatja a szobámból a szemben lévő kőfalra. Nem baj, kevés időt töltöttem az ablakon kibámulva.

Az is megesett, hogy szemerkélő esőben indultam, de ez csak egyetlen napon tartott ki délelőttig, máskor, mire a városba értem, már fel is száradt a járda.


   A Hyde parkban és körülötte gyönyörű templomok, szobrok vannak, itt épp egy japán csoport fényképezkedik az egyik előtt, hosszasan, gondosan, remek gépekkel.

   Korábban azt hittem, hogy a Canon 350D-m legalább a középmezőnyben van, de látnom kellett, hogy ilyen ósdi gépe
   szinte már senkinek nincs. Az újabb gépek is hasonló formájúak, mint az enyém, talán levakarom róla a típusjelet.



Ausztrália faunáját leginkább az állatkertben és múzeumban látni. Nem mintha néhány állatnak már csak múzeumi példánya maradt volna, de ott a múzeumok a mostani helyzetet is mutatják, például az Australian Museum Sydneyben, a Hyde park mellett.
A koala medve

Ezt néha még állatkertben is nehéz látni. Melbourne-ben kiírták, hogy a mackó szeret a lombok		 között elrejtőzni, ezért a hatalmas ketrecében erre alkalmas fát telepítettek, a közönség pedig nézte a szép zöld lombokat, amik közül a mackó ritkán jön elő. Nekem sem volt szerencsém ilyen alkalomhoz, de Ausztráliában első az állat!
Kenguru, a múzeumba csak ilyen törpe példány fért
Egyszer  régen  majdnem   láttam  élőt  is,   vonattal
utaztam Melbourne-ből Sydneybe, az utasok mondták, hogy egy tisztáson gyakran látni igazi élő valóságos kengurut! Sajnos az én utam a ritkábbak közé tartozott.
Egy másik  ausztrál állat, nem a tasmán ördög, hanem rövidcsőrű hangyászsün  (Tachyglossus aculeatus). Ez egy ősi típusútojásrakó emlősfaj.

Nem ő az elsősegély, csak annak a ládájára tették.

Mint egy másik fényképből megtudtam, ez a dühös nézése csak a PR szerepe. Mindig így ábrázolják, tán a nevét is innen kapta. De láttam egy fényképen hogy nagyon békés képpel tűri a simogatást. Csak akkor dühös, ha nem akarja, és mégis piszkálják. De akkor ki nem?

(Talán ide tartozik, hogy az ember egyáltalán nem agresszív faj. Ha csimpánzokat olyan szorosan összezárnának, ahogy polgárok a pesti 7-es buszon békésen utaznak, a majmok néhány percen belül szétszednék egymást, az emberek pedig jól tűrik a megpróbáltatást.)



Az Australian Museum gazdag kiállítása még egy tanulsággal szolgált: a kontinens bennszülött népének gazdag kultúrája, vallási élete és bronzkori technikai műveltsége volt. Ez amúgy igaz Új-Zéland maori népére is.

Ami abban a múzeumban is tetszett: volt benne kreatív szoba a kisebb gyerekeknek. Úgy is lehetett, hogy a szülők szakszerű felügyeletre bízták a gyereke(ke)t rajzolni- festeni-gyurmázni, ők pedig mentek múzeumot nézni. Egyikük sem unta a másikat.

Érdekes különlegességei az ottani élővilágnak ezek az óriási rovarok (a legnagyobbak 4-5 cm-esre is megnőnek). Ezt a képet az Australian Museum tárolójáról lőttem. A városokban éktelenül hangos zúgást csinálnak.


Ha megszólal egy erősebb hang, egy autókürt, de egyszer az is elég volt, hogy egy fa mellett leejtettem a betonra a lencsefedelet, hirtelen elhallgatnak, aztán először a legbátrabbak, de tíz másodperc után mind újra rázendít a recsegésre.

Ezek a rovarok kabócák. A képen látható állatok a rovarok (Insecta) osztályán belül az egyenlőszárnyúak (Homoptera) rendjébe és a valódi kabócák alrendjébe tartoznak (Cicadoidea). A hímek hangos ciripelő hangot hallatnak. Lárvájuk a talajban él és növények gyökerének nedveit szívogatja. Az énekes kabócák lárvái, miután kifejlődtek, kimásznak egy fára, majd a lárvabőr felreped és a kifejlett rovar előbújik.


Az ausztrál állatvilág jelentősen különbözik a világ más részeitől. Van, akit zavar, hogy ott sok emlősnek keze van. Engem nem, a koalát nagyon helyesnek tartom.

A madarak kicsit mások. Van gólyaszerű, csak görbe a csőre és pálmafán lakik.



Azt a dögöt a padon vagy öt percig cserkésztem. Mikor elég közel értem, exponáltam. Meghallotta a gép csettenését, a válla fölött unottan felém fordult, aztán nézte tovább a füvet. Próbaképp tapsoltam egyet, erre már rám sem nézett

A madár egy Australian white ibis vagyis  ausztrál fehér ibisz (Threskiornis molucca), egyesek szerint ez külön faj, mások szerint csak az Afrikában élő szent ibisznek (Threskiornis aethiopica) egy alfaja, A gólyafélék rendjébe (Ciconiiformes) azon belül az ibiszfélék családjába tartozik (Threskiornithidae).
.


Ausztrália keleti, északi és dél-nyugati részén elterjedt, városi parkokban is él. Pl. Sidneyben, Perthben, Wollongongban és Brisbane-ben is.Sidneyben a Darling harbourt, Royal Botanic Gardenst és a Centennial Parkot említik előfordulási helyeként. Állítólag ezekben a turista övezetekben probléma van a madarak erős szagával. Ez az ibisz halakat, békákat, rovarokat és hulladékot is fogyaszt.

A bal képen látható pálma, amin az ibisz ül, kanári datolya pálma (Phoenix canariensis). Ez az egyszikű növény a pálma félék családjába tartozik (Arecaceae). Ez az egyik legszebb pálmafaj, ezért elterjedt dísznövény a világ mediterrán és szubtrópusi részein.



Az előre felírt fontos látnivalók megtekintése után szabad vadászatra indultam Sydneyben, mentem az orrom után. Érdekes véletlen dolgokat lehet így találni.
Régi, távol-keleti, talán kínai stílusú épület a felhőkarcolók tövében

Lehet, hogy hajdanában kínaiak kereskedőházának épült.
Egy kirakatból rám köszönt a Lánchíd.

Nem az út 3 napos, hanem a kiárusítás.

Kis parkban régi hajózási emlékek, valamelyik híres hajójuk horgonya és ágyúja,
és egy szép ősöreg fa.

Ez minden bizonnyal egy ausztráliai Ficus faj, mivel csak a törzse látszik, nehéz eldönteni melyik. Valószínűleg a Moreton bay fig (Ficus macrophylla), Ennél jellegzetes a széles lapos korona, a sima kéreg és a deszkaszerű gyökérterpeszek. A levele fényes, nagy, épszélű hasonlít a nálunk szoba növényként használt Ficus elastica-hoz. Ausztrália keleti partvidékén őshonos, az eperfafélék (Moraceae) családjába tartozik. Hasonló a rusty fig vagy Port jackson fig (Ficus rubiginosa), de ennek levele kisebb és a fonákja vöröses színű.



Kis koreai bevásárlóközpont,
és ahol tényleg van kultúrája a kerékpározásnak.



A belvárosban, a kínai negyed határán rácsodálkoztam a szárított (ausztrál) krokodilhús konzervre. Le akartam fényképezni, kerestem, hol tükröződik legkevésbé a kirakatüveg. Az öreg kínai boltos kiszúrt, széles mosollyal behívott a boltba. Matatott valamit a pulton és kis kenyérfélén valami barnát nyújtott felém. Nem lehetett visszautasítani, igyekeztem nem gondolni arra, hogy néz ki egy élő krokodil és rágni kezdtem a kis falatot. Erős savanyú pác íze volt és el lehetett rágni. Le is ment, aztán sem pikkelyem, sem hegyes végű farkam nem nőtt tőle. Ez volt az első hüllő, amit életemben ettem.

Később nem jó kedvvel gondoltam arra, hogy a krokodil húsevő és azok evését mi általában mellőzzük, de akkor már nem volt mit csinálni. Szerencsére nem éreztem semmilyen hatását a krokodilevésnek.



Végezvén Sydney legfőbb látnivalóival, egyik nap hajókirándulásra indultam, bár a Rivercat igazából nem hajó, csak kompnak hívják. Az ötös mólótól induló sárga vonal Huntleys Point kikötőjéhez laktam viszonylag közel. Ez a hajójárat elhagyva a kikötőt nem sokkal a nagy híd után a Parramatta öbölbe fut. Az öböl a nyugati végén található Parramatta folyóról kapta a nevét, nem egészen jogosan. Az a kis folyó sohasem töltené fel a hosszú és széles öblöt.
A Sydney Ferries Corporation hivatalos utastérképe



A vonal végén Rydalmere-nek és Parramatta-nek expressz hajójárata is van Sydney belvárosáig.

Jön a folyómacska, magam állok a mólón. A lassító hajóból kikiált a matróz: "Up to the river?" és amikor igent intek, kikötnek. Feltételes megálló.



A széles öblön át egy vasúti híd, aztán ahogy keskenyedik, a part menti fák hangsúlyosabbak lesznek. Rydalmere-ben kiszállítanak, az én hajóm eddig jött, visszafordul. Később tudtam meg, hogy Rydalmere-ben GE Healthcare irodaház van.

Hamarosan jön az enyém, a talán a keskeny folyó miatt csökkentett sebességgel. Tovább is így halad.

 

A folyó mellett sok madár, napoznak a 25-26 fokos reggeli hűvösben.

A folyó keskenyedik, ide már egy tábla szerint csak Rivercatek és hivatalos hajók jöhetnek. Feltűnnek Parramatta első házai.


 Megérkezünk Parramatta kikötőjéhez.



A kikötőben világító felirat mondja, hogy az apály miatt alacsony vízállásnál a kompok helyett buszok járnak az öböl egy keletebbi pontjáig. Tehát a dagály eddig feljön, nem a kis folyó tölti meg még ezt a medret.



Parrammatta városközpontja felé haladva jól ismert cégjelzést látok meg. Ez a GE Capital irodaháza.

Parrammatta nem kicsi, jó közlekedése miatt (vonata is van Sydneybe) sokan kiköltözhettek ide lakni a nagyvárosból. De nem fiatal város, központja a XIX. századi amerikai kisvárosi építészet jegyeit mutatja.



Parrammatta rendezett, szép város. Van nagy temploma, főtere. Bár még nincs dél, betérek a Burger Kingbe ebédelni, amit itt Hungry Jacknek hívnak. Fel kell váltanom az automatából kapott egyik 50 dollárosom.

-Maga gazdag ember lehet, ha ötvenessel fizet a hamburgerért! - veszekszik velem az ázsiai arcú pultos. Biztos elvittem az egész váltáspénzét.

Parramattáből vonattal megyek Sydneybe. A mára nagy, modern csarnokú állomás régi magja borzasztóan angol stílusú.

A villamos motorvonat jó pályán, simán, gyorsan fut. Csak az ára ne lenne annyi, amennyi...



Sydney Central pályaudvarán szállok le. A vonat megy  még beljebb is, egy hurkot tesz meg részben alagútban, de a talaj lejtése miatt a Circular Baynél, a kompkikötőnél a felszínre kerül, aztán másfelé is elágazik. Így lett átmenő a Central egykori fejpályaudvar.

A Central vágányain és a város alatti hurok megállóin metró sűrűséggel követik egymást a százfelé menő vonatok. Nagy kijelző mutatja a következő vonat minden megállóját, azt, hogy milyen vonat érkezik öt és tíz perc múlva. A vonatok általában percre pontosan érkeznek.

Sydney vasútközlekedése megér egy másik fejezetet, most elég lesz a Central pályaudvar régi nagy utascsarnokának képe, természetesen karácsonyfával.



Körülnéztem lakóhelyem környékén is, igaza volt a taxisofőrnek: semmi érdemleges. Néhány amerikai stílusú régi épület, szolgáltató üzletek, McDonalds, különböző éttermek. Nem messze a szállómtól The Austrian Schnitzelhaus, elhatároztam, hogy ott eszem meg a búcsúvacsorát Sydneytől. Az ausztrálok pragmatikusak: a bécsi szelet rendelhető sertésből, csirkéből, de ha valakinek úgy hozná az ízlése, borjúból is... Mondom a nagyon kedves pincérnőnek, hogy Magyarországról jöttem. Felcsillan a szeme, mondja, hogy a főnök felesége is magyar, nem tudja kimondani, de betűzi: S, Z, A, B, O.

A bécsi szelet jó volt, következő nap irány Új-Zéland, Auckland.


A fapados Pacific Blue társasággal repültem Aucklandbe, a gép csak este indult, engem viszont tízkor kidobtak volna a hotelből. Alacsonypadlós busszal, a Circular Kay vasútállomás mozgólépcsőjén és a szintén alacsony padlós vonattal úgy kivittem a bőröndöm, hogy nem kellett tíz centiméternél többet emelnem. A reptéren bevágtam a megőrzőbe és irány még fél napra Sydney.

Becsekkelésnél kellemetlen élmény ért. A Bécsben 18 kilósnak mért bőröndöm két könyv plusszal Sydneyben a fapados 22 kilónak mérte és mindjárt fizettetett is 20 ausztrál dollárt a túlsúlyért. Az a két könyv nem lehetett négy kiló. Biztos a meleg zavarta meg a Pacific Blue mérlegeinek a fejét. Arra gondolni sem merek, hogy csaltak volna...

(Visszafelé kitoltam velük. Láttam, hogy a Pacific nem vacakol a kabincsomagok méretével, volt, aki egész guruló bőröndöt vitt fel. Kivettem a bőröndből a nagy szettáskám és abba pakoltam minden nehezet, papírholmit, egyebet, és azt vittem a kabinba. Így is mértek a bőröndömre 20,3 kilót, de azért nem volt képük pénzt kérni...)

A fapados 737-800-asom a legutolsó kapunál, nagyon kényelmetlen érkezési időponttal

A gép új-zélandi idő szerint 23 óra 50 perckor érkezett és nem volt kedvem délután kettőig a csomagjaimmal kószálni, már az előző naptól foglaltam szállót. Hamar átjutottam határon-vámon, bár a belépési ellenőrzés szigorúbb volt, mint Ausztráliába. A tiszt hosszasan faggatott, hogy mi célból jöttem, és azt is megkérdezte, hogy miért éppen Aucklandbe, mondtam, nem tudom. Nagyon összeszűkült a szeme 
 és elkérte a vissza repülőjegyem, ezt telefonon ellenőriztette, de aztán beengedett.

Új-Zéland -2 óra távolságra van Ausztráliától és éppen -12-re Magyarországtól, nem volt nehéz kiszámolni, hogy otthon mennyi lehet az idő.

Taxiba ültem, az indiai sofőrnek mondtam, hogy a TATÁ-nál dolgozom. Végigmért: "A Land Rover-nél?" Elmagyaráztam, hogy nem csak ott dolgoznak európaiak a TATÁnak. Kicsit aggódtam, hogy itt is beválasztottam-e a szállót, megkérdeztem, milyen messze van az All Seasons. "Úgy harminc kilométerre." Ooops... Aztán a harminc húsz lett, és épp ennyire van Auckland legközepe a repülőtértől. Remek helyen fekvő szállót találtam.

Éjjel fél kettő körül az utcán ünneplő fiatalok gajdoltak. A szálló zárva, de a csengetésemre gyorsan megszólalt a kaputelefon és a kínai éjszakai recepciós hölgy beengedett. A tizedik emeleten kaptam szobát, oda már nem hallatszott föl a gajdolás. A jet-leg itt sem ért utól, gyorsan elaludtam.



Másnap reggel először a szálló ablakából ismerkedtem a várossal.
  Innen is volt mit nézni...
.

Az egyik ablakból balra középen egy fehér ernyős óvodát, középen lenn egy ház egyik felének tetején kis zöld beszélgetősarkot, följebb a fehér lift-gépháztól balra teniszpályát, jobbra mászófal látszott. Az óvodában voltak gyerekek és a teniszpályát is használták. A másik ablakból (sarokszobám volt) a háztetőn egy teljes ház volt zöldségeskerttel.





A torony előtt két kanári datolyapálma (Phoenix canariensis) látható.
 Amit az ablakból nem láttam, a szálló mögött két utcányira áll Auckland híres tornya, a Sky City. Ez nagy hasznomra volt, mert bárhol eltévedtem a városban, a torony mutatta a hazafelé irányt.


Első nap csak bóklásztam Auckland utcáin, megtaláltam a Victoria parkot. A szélén játszóterek és facsoportok, középen nagy sík füves terület, sportolásra, akár versenyekre is alkalmas, nagy tribünje is van. A gyerekeknek a fűben mókás szobrok.



Az egykori szemétégetőből kialakított bolhapiac. A falak mögött az Ecserihez méltó körülmények között csodás dolgokat kapni, drága műtárgyakat is. Vettem néhány jó pólót, azt gondoltam, a körülmények miatt olcsóbban kapom mint máshol. Nem, drágább volt, mint amennyiért később a belvárosban láttam ugyanazt.

Vannak vicces dolgok is a piacon, pólót ilyen szöveggel talán atyjuknak vehetnek neveletlen ifjoncok, jó intés önjelölt nagy öregeknek is.

       Az épület előtt a növény "cabbage tree",  (Cordyline australis),
       maori neve tī kōuka       
       (aucklandi olvasóm, Pappito kiegészítése).
     

       A piactól irány a kikötő, a tengerparti városok egyik legérdekesebb része.



A teherforgalma nagy részét elvesztett kikötő területe most alakul, a hatalmas raktárak nagy részét már lebontották, és nyomulnak be az elegáns irodaházak. Ez épp az Air NZ egyik irodháza (köszönet egy aucklandi olvasómnak a javításért), az építkezés szélén.





A kikötő felé haladva a régi raktárakban ma már üzletek vannak, a radar és a világítótorony csak dísz.


 Az aucklandi egykori teherkikötő mára a magán-yachtozásról, szórakozásról és látvány- halászatról szól. Egy gyorsetetőben hirdették, hogy itt kapható a világ legfrissebb hala, közvetlenül a halászhajóról. Épp ebédidő, megkóstoltam, nem volt rossz, csak a neve... "tengeri hal, húsz deka".

Kapható persze hal típus szerint, jégről, meg rákfélék élve is.

Languszták, mind ollóján a béketeremtő gyűrű



Friss halak. A plafonról gömbhalak felfújt (?) bőrei függenek
 A tenger felé haladva yacht yacht hátán.
De van fedett csónaktároló is.
Yamaha és Evinrude parádé. A Volvo a beépített hajómotorokban gyakori.



Hajót hoznak ki a tárolóhelyről.

 A mester leengedi a vízre, ...



És már úszhat is a szép kis hajó.



Tovább haladva a part felé, az egykori áruraktáraknak csak a hűlt helye látszik. Itt is vége a bálák, hordók, farönkök és más ezerféle áru kirakodásának. Ami jön, vagy tartályhajóban, vagy konténerben érkezik.

Zsilipmozgató vagy forgóhíd fordító kerékpár. Még öreg állapotában is impozáns, vagy két ember magas.

Még nem volt rajta tábla, később biztos lesz.
 Az olajkikötő kerítésén a tyúkrácson belül villamos vezetékek is őrzik a békét. Komolyan veszik veszély esetén a kiürítést is, ha itt kezd égni valami, az nem olyan, mint mikor nálunk egy raktárban rágyújt valaki.




Az átépülő volt teherkikötő mellett a nyüzsgő utaskikötő. Aucklandnek is nagy a kompforgalma, bár korántsem akkora mint Sydneyé. Kikötnek itt távolsági hajók is, ez akár Európából vagy Amerikából is érkezhetett.

Azért sok fürge komp jár környékbeli partok és szigetek felől.






Van komoly hobbivitorlás,

itt meg az élménycsónakosok szállnak be. Bekötve, mentőmellényben és sisakban zúgókon és kis vízeséseken viszik át őket.            



A személykikötőt a Ferry Building uralja, a kis csúnya öreg hajókat meg egy móló mögé száműzték, ahol eltakarja őket a készülő épület. Ha kész lesz, a hajók biztos még kijjebb szorulnak.





Pedig ezek az igazi hajók, nem a turista primadonnák, lehet, hogy éjjelente ezek fogják a nagyon friss halakat meg rákokat abba az étterembe.



A személykikötőn is túl a konténerkikötő felé meglátom az 1985-ben francia állami ügynökök által felrobbantott Rainbow Warrior emlékművét.





A konténerkikötőben mindenféle rendű és rangú masina mozgatja a tényleg rengeteg konténert.

Tetszett a kikötő biztonsági berendezése is, villanykerítés, kamera, lefényképeztem. Talán nem kellett volna.



Amikor visszafordultam a fényképezésből, kicsit távolabb két férfi lépett ki egy kapun, egyik egyenruhás, másik öltönyös és felém fordulva vártak. Nem volt mit tenni, feléjük kellett lépkednem. Mikor odaértem, az öltönyös bemutatkozott, hogy ő John akármicsoda, a kikötő biztonsági magas beosztásúja, és mi az ördögöt keresek erre. Elmondtam, hogy Magyarországról (ez látszólag nem gyakorolt rá semmilyen hatást), és hogy vasútbarát meg minden és szigorúan magáncélra fényképezgetek. Megkérdezte, belenézhet-e a gépembe, amit megengedtem, gyakorlottan végigpörgetett 20-30 képet, aztán megköszönte és további jó utat kívánt. Ő sem MÁV biztonsági őr volt, az biztos.





Érdekes Új-Zéland növényvilága (némileg különbözik Ausztráliától), és jól is bánnak velük. Ilyen piros virágos fát sok helyen láttam,

Ez Új-Zéland egyik nevezetes fája, ez az endemikus faj az új-zélandi karácsonyfa (Metrosideros excelsa) maori nevén: Pohutukawa. A mirtusz félék családjába (Myrtaceae) tartozik (ahova pl. az Eucalyptus is) és virágja díszét a sok piros porzószál adja. November és január között virágzik. Új-Zéland egyik legszebb fája.Több száz évig élő hatalmas fává fejlődik, idős korában léggyökereket fejleszt.

Ez pedig egy családi ház fás udvara .Itt még nem is hivalkodnak a különleges fákkal, nincs pálmafa, mint eggyel hátrébb.

A városban sok a park, ami nem sportolásra készült, az liget, és a rendezettsége, gondozottsága olyan, mintha botanikus kert lenne.


Amúgy van Új-Zélandon fenyőfa (Radiata Pine) is, még exportálják is, komoly tétele a gazdaságnak. Karácsonykor sokan árulnak helyit, de az élő fa kezd kimenni a divatból. Ugyanakkor a fenyő sem őshonos, csak telepített helyeken van, viszont a világ egyik legnagyobb telepített fenyőerdeje is Új-Zélandon van, Karingaroa Forestnek hívják, közel száz éve ültetik folyamatosan, és mára majdnem háromezer négyzetkilométer kiterjedésű.
(Pappito új-zélandi olvasóm kiegészítése, köszönet érte)






Ez a bunya bunya fenyő (Araucaria bidwillii). Az araukária félék családjába tartozik (Araucariaceae). Kelet-Ausztráliából származik, sokfelé telepített
díszfa a parkokban. Jellegzetesége a hatalmas kupolaszerű korona, ami
idősebb korában fejlődik ki. Ennek egyik rokona a nálunk is cserépben
nevelt szobafenyő (Araucaria heterophylla) a Norfolk szigetekről
származik. Szubtrópusi és mediterrán éghajlaton 30 m magasra is megnő.
 Az ember azt hiszi, hogy már mindenféle alakú fát látott, és akkor megpillantja ezt, és biztos, hogy ilyet még soha.

Itt a monstera, sokunk féltett szobanövénye egy kis gaz a fa tövében, és némelyik fa ilyen helyes,öklömnyi termést hoz. Ilyen a toboz Új-Zélandon. Persze nem az, mert fenyőfa nincs. Importálják, láttam kiírást, hogy "$35 each". Nem vacakolnak, hogy hány centi.



Mindez tényleg nem egy botanikuskertben volt, csak egy egyszerű parkban.

A jobb oldali képen tobozt hordozó fenyő ágat láthatunk, a fenyő pedig valamelyik cédrusfaj. A cédrus nemzetség a Pinaceae családba tartozik és 4 faja van: az atlasz (Cedrus atlantica) a ciprusi (C. brevifolia), a libanoni (C. libani) és a himalájai (C. deodara). A képen talán a libanoni van.

A szélén volt rózsakert is, de az tényleg olyan volt, mint akárhol Európában, talán annyi a különbség, hogy a járda mellett volt, de letört vagy ellopott virágot nem láttam.



A híres Auckland Domain és a benne lévő Múzeum (A MÚZEUM, minden jelző nélkül) felé veszem az irányt. A Domain vulkáni tevékenység kialakította fennsík, rajta parkok, ligetek, füves terek sportolásra és a fenn említett Múzeum. 

Gyalog megyek, így átsétálhatok a Grafton-völgyhídon. Vasbeton építmény, büszkék rá.

A főút mellett meglátok egy kis temetőt. Az angolszászok nem zárják el annyira a temetőiket mint mi is tesszük, Amerikában is megesik, hogy két vidéki ház között van néhány kő síremlék. Fényképezem a temetőt, valaki rám kiált a buszmegállóból: "Where from 're you?" Olyan rossz a nyelvtana, hogy először azt gondolom, magyar disszidens (San Franciscóban jártam így egy kéregetővel), de nem, ír. Az írek angolját nagyon nem értettem, az új-zélandiakat sem könnyen, de őt jól. Úgy látszik, a két akcentus semlegesíti egymást.

Lepusztult öregember, szél ellen kell állnom. Bejárta a világot és nem érti, hogy miért jöttem ide. Ő már húsz éve itt él, de semmi érdekeset nem lát. Javasolja a Grafton-hidat, ami szerinte a világ legmagasabb egyívű hídja (később kiderül, hogy az építése korában a leghosszabb egyívű vasbeton híd volt). Mondja, hogy amikor épült, a nép attól tartott, hogy az állványok lebontásakor leszakad, ezért átküldtek rajta két nehéz gőzhengert. Ez igaz, később a múzeumban is olvasom. Aztán elköszönök, mert drága az idő, barátságosan búcsúzik. Kikkel nem találkozik Új-Zélandon az ember...

Szabadtéri koncert tér és sportpálya az Auckland Domainen. A szemetesek a krikettpályákat választják el egymástól.





A parkban tó, tóban kacsák, kacsák mellett tábla, hogy a kacsákat ne etessék a tóban, csak a parton, másképp botulizmust, ételmérgezést kaphatnak. Olyan nincs, hogy a nép ne etesse szegény átratlan éhes kis jószágokat, nem gondolnak arra,  hogy ezzel a  túlszaporodásukat okozhatják.  Ez itt nem gond,  lehet hogy az éj leple alatt
elviszik a parkból a felesleges példányokat.






Tiszta Margit-sziget, csak a fák furcsa alakúak néha.

A képen újból 2 Phoenix canariensist látunk a "filagória" mellett.  




A Múzeum. Eredetlieg az országnak az I. Világháborúban elesett hősei emlékére épült, de később bővítették, mára a II. Világháborút, a maori kultúrát, Új-Zéland élővilágát és sokminden mást is bemutat.




Oldalt két leszerelt hajóágyú védi. Megnéztem, a csövük gondosan be van hegesztve.





A múzeum nagy, gazdag, de sötét, nem nagyon lehet fényképezni. A maori kultúrát bemutató rész bizonyítja, hogy a maorik nagy kultúrájú, gazdag művészettel rendelkező nép.

A II. Világháborút sok tárgy, egy teljes géppuskafészek, teljes Spitfire repülőgép és filmek mutatják be. Leül mellém egy japán fiú. Mikor azt mondja a bemondó, hogy a két atombomba ledobása körülbelül hány amerikai életet kimélt meg, a fiú feláll és kimegy. Nem tudom, ezért-e.

A vulkán krátere, amelyik kialakította az Auckland Domain-t. A fenekén néhány kő van. Valamiért nem szabad lemenni bele.

Auckland odalenn fortyogó vulkáni mezőn fekszik. A múzeum bemutatja, mi a helyzet. "Nem az a kérdés, hogy lesz-e, hanem az, hogy mikor." Egyszer biztosan kitör a vulkán és elsöpri Aucklandet. A mai generáció életében talán nem, mert 500 évenként várható kitörés és az utolsó 1953-ban volt.

Láthatjuk, hogy milyen lesz. A múzeumon belül bemegyünk egy lakóház bútorozott nappalijába, a kép a monitor-ablakon az aucklandi öböl. Mindenki leül, hirtelen nagy csattanás és a ház erősen megrázkódik, egy nő felsikolt. Az öböl közepe előbb gőzölögni kezd, aztán fekete kúp emelkedik ki belőle, abból hirtelen tűzcsóva csap az ég felé, aztán fekete hullám rohan felénk, a képernyő elsötétedik és a ház még jobban megrázkódik. Utána híradófelvételek, milyen a romba dőlt Auckland, és hogy az alakulatok mentik a kevés túlélőt...

Szép kilátások.



Auckandnek nem csak a látnivalói szépek, maga a város is szép és érdekes az építészete. Itt is megőriztek régi épületeket az új felhőkarcolók gyűrűjében.

Ez pedig a Shakespeare Hotel. Nem derült ki, miért, talán itt szállt meg  Shakespeare amikor vándorszínészként erre járt.



Néhány nekem tetsző modern épületcsoport:




A Britomart épülete, közel a Ferry Buildinghez a személykikötőben.



Az előtérben a számok azt mutatják, hány nap, óra, perc és másodperc van hátra a 2011-ben esedékes rugby világbajnokság megnyitásáig.		 A régies homlokzat mögött a felszín alatt felépült egy hipermodern vasúti fejpályaudvar. A régi nagy pályaudvar kijjebb van, ma szálló. Így hozták be a vasutat a város központjába.
A homlokzat mögött lépcső a vágányokhoz.



A Britomart előtt szép régi és új emlékkövek láthatók. Érdemes olvasni a szöveget: alig fér ki egy sorban SIR J. C. WARD minden címe, a foglalkozása pedig miniszterelnök és főpostamester...

 A vágányszinten a viszonylagos sötétet egy nagyobb lámpa fénykör és egy kisebb, fényesebb napfény folt világítja meg.

A fényesebb folt széle állandóan játszott, mert a fény vízen át érkezett.
 Fenn a világítónyíláson beeső fényt állandóan csobogó víz szűrte.


Lenn a piros mellényesek vasúti alkalmazottak, elég egy tanácstalan pillantás, megrohannak és úgy útba igazítanak, hogy arról kódulsz.



Persze föl kellett menni a Sky City nevű toronyba is, ha már annyiszor útbaigazított.


 A lift az alagsorból indul. Van más meglepetés is: a lift padlójának egy része üveg.



Feljebb is trükköznek az üveggel, a kilátójárdában is vannak üvegtáblák:



Azt írják, 38 mm vastag és erősebb, mint a beton. Nem érdekel, a beton nem látszik át ez meg igen. Csak gyöngébbnek kell lennie. 		Aki akar, kiállhat a korlát nélküli külső gyűrűre, persze szigorúan bekötve. Álljon, akinek két anyja volt, kezeiket csókolom.
(Kép egy Sky City reklámkiadványból.)

A torony lábai körül rengészónát alakítottak ki, ettől nagyon földrengésállóvá vált. Persze a puding próbája a megevés.





Lélegzetelállító fentről a kilátás. Egy hatalmas marina, vitorlás- és yachtkikötő. Azt mondják, Új-Zélandon a legnagyobb a száz főre eső magánhajók száma. Ez akkor is szép eredmény, ha a maorik csónakjait is beleszámolják.



Persze Auckland utcáin torony nélkül is lehet különlegességeket látni.



Nem kéregetett, nem térített, csak nagyon-nagyon lassan ment.




Tényleg modern szobrok egy irodaház előtt.


A két kör alakú kerékpárkikötő mellett a táblán: "Visitor parking". Pedig egy neves nagybank épülete...



Aztán nincs mese, eltelt az idő, indulni kell hazafelé. Aucklandből a fapados megint kényelmetlen időpontban indul, csak most korán. Melbourne-ben egy baráti találkozásra, egy jó ebédre és a város közepének végigrohanására futja, aztán a repülőtér. Már vár a piros-zöld-fehér-fekete függőleges vezérsíkú Emirates gép.



A 777-300-as szárnya, még nem felszállási konfigurációban. A lehajló lap odafönn állandóan fel-le mozog majd, persze nem ekkora kitéréssel. Ez biztosítja a bedőlésmentes repülést.



Itt készülődik a szárny a felszálláshoz.




Aztán a levegőben majd szépen kisimítja magát, csak az a belső lap leng szorgalmasan.

Dubai városmagja és lenn a mesterséges sziget kikötő


Európa, talán Románia fölött fogytak el a felhők alattunk.
Ez pedig a szárny leszállási alakzata:



Bécs kevés hóval fogad, hamar a csáphoz állunk, gyorsan kiszállunk. A határellenőrzésnél végre ismét mi vagyunk a kivételezettek, az Európai Unió polgárai, nem az arabok vagy az ausztrálok. Kényelmesen átsétálunk a csomagkiadó karusszelekhez. Talán tíz perc és megindulnak a csomagok, köztük az enyém is.

Nekem beszélhetnek a repülés csodájáról, a nagyon kidolgozott szárnyprofilról, a nagy teljesítményű és jó hatásfokú hajtóművekről, a repülés információs rendszeréről. Az csak technika. De az, hogy két leszállás és egy átszállás után velem együtt érkezett a csomagom is, az a csoda.
Tomori László               

  2011. január 1.               


A biológiai kiegészítéseket Madrone fórumtárs küldte, köszönet érte!


 
Világvasutai > Utazások > Ország, város, emberek