4. rész: A Long Island Rail Road a mai időkig



A 40-es évekig

A Long Island Rail Road (LIRR) jó állapotban lépett a XX. századba. Ezen még az I. világháború okozta forgalomnövekedés is segített. Aztán a világháború utáni korszak már kevésbé volt szerencsés. Az 1929-ben kezdődött gazdasági válság az egyik oka volt annak, hogy a vasút gazdasági helyzete gyöngült. A másik ok az autóközlekedés fejlődése volt, amely kikezdte mind a személy-, mind a teherszállítását .

A jó autóutak Long Island szigetén, Nassau és Suffolk megyében, a Triborough híd megépülte, később a Queens - Midtown alagút létrejötte jelentős utas mennyiséget vont el a LIRR vonatairól.
A gazdasági válság és az autógyártás technológiájának fejlődése nem a kizárólagos ellenségei voltak a LIRR forgalmának. A 30-as évek várostervezésének domináns szereplője volt Robert Moses (szerepét a new yorki High Line kialakításában is láthattuk, Világvasutai: A new yorki "High Line", a magasvonal).

Moses uralkodó szerepét arra használta, hogy ha a közúti és a tömegközlekedés érdeke ütközött, mindig az egyéni, az autóközlekedés mellett döntött. Dollármilliókat fordított gyorsforgalmi autóutak építésére és fejlesztésére, miközben a vasút- és a metróhálózat hátrébb szorult.





A LIRR ott erősített, ahol pótolhatatlan és hatékony volt. A DD-1, alsósínes villamos mozdonyt tehervonatok vontatására is használták a LIRR villamosított, a nyugati területén.


A No. 341-es DD-1-es nyolckocsis tejvonatot vontat Jamaica csomópontról 1934. július 8-án

Arthur Huneke collection kép [1]-ből


A metropoliszhoz közeli mezőgazdasági területek terményeit naponta tehervonatok vitték a városi piacokra és élelmiszerboltokba. Ez a forgalom részben pótolta a személyszállítás veszteségét.





Moses működésének hatására a LIRR sanyarú gazdasági helyzetbe került, 1900 és 1941 között, 41 év alatt csak 7 évben fizetett részesedést a részvényei után. A többi évben a vasút ráfizetéses volt.

New York állam vezetése nem tett sokat, hogy megsegítse a LIRR-t. Albanyben, az állam fővárosában működő szerv, a Public Service Commission 1918-tól 1947-ig megtiltotta a LIRR-nek a személyszállítási díjak emelését. Különösen sokat ártott a LIRR-nek az IND metró megépülte 1937-ben, mely a Queens Boulevard alatt haladt, megállt többek között Jamaicában, a LIRR nagy csomópontjában, és elvitte a terület utasainak a 80%-át.

A LIRR-en a Pearl Harbor elleni japán támadás segített. Amerika belépett a háborúba, az autógyárak katonai járműveket kezdtek gyártani, még a tömegközlekedési buszok gyártását is korlátozták. Szűkös lett a benzin- és gázolaj ellátás is, a közlekedés és szállítás a tömegközlekedés felé fordult. A háború alatt a legtöbb amerikai vasút nyereséges lett.
Az ellenségeskedés befejeztével a helyzet ismét változott. A leszerelt katonák autót vettek, amit ontottak a detroiti gyárak. A hidakat-alagutakat újra használni kezdték, és az egyéni közlekedés nagyobb szabadságot adott, mint a merev kötöttpályás.

A modern és szép személyautókkal a LIRR öreg járműállománya állt szemben, némelyik a századforduló óta járt a vonalakon. Ez tovább csökkentette a vasút utasszámát, míg végre az állam 1947-ben hozzájárult a viteldíjak növeléséhez, hogy a
bevétel többletből a LIRR új járműveket vásárolhasson.

A LIRR ebben az időben a Pennsylvania Railroad irányítása alatt állt, és a szintén anyagi bajban lévő vasút nem fizette tovább a LIRR adósságát. A pénzhiány kihatott a LIRR járműveinek és pályájának karbantartására is. A ráfizetés mellett a LIRR naponta 300.000 utast és jelentős árumennyiséget szállított. A gyenge karbantartás és a nagy forgalom két hatalmas vasúti balesethez vezetett az 50-es években.




1950 februárjában a LIRR, együttműködve Rockville Centre várossal és Nassau megyével, magas pályát épített, hogy elkerülje a problémás szintbeli közúti keresztezéseket. Az építés alatt a vonal két vágányát időlegesen fonódóként (gauntlet) építették át.

A vasút jelzőkkel akadályozta meg, hogy a fonódó vágányra mindkét irányból vonat induljon. Amikor vonat indult Rockville Centre-ből nyugatra, Manhattan vagy Brooklyn irányába, két villogó jelzés is megálljt
parancsolt a szembe irány számára. Az első jelző 4.000 láb (1.200 m) távolságra volt a fonódó vágány kezdetétől. Így a vonat megállhatott még a második jelző előtt. Ez a jelző 170 lábra (51 m-re) volt a fonódótól.

1950. február 17-e éjjelén a jelzőket Charles Zablocki kezelte Rockville Centre állomásépületében. Sajnos az ideiglenes kiépítés miatt a rendszer nem volt emberi hiba biztos, mint a metróhálózatban, ahol a megállj jelzést kisiklató, vagy a fékeket aktiváló pálya menti eszköz erősítette. Ha Zablocki megálljt állított be, csak remélhette, hogy a vonat meg is áll.

22:30 körül két vonat készült ráhajtani a fonódó vágányra. Zablocki a Manhattan felé indulónak adott szabad, az onnan Rockville Centre felé haladó vonatnak megállj jelzést. Sajnos a 12 kocsis expresszvonat mozdonyvezetője nem állt meg a fonódó vágány előtt.

A vonat 30 és 35 mph (48-56 km/h) közötti sebességgel ütközött a szembejövővel. A két különböző tengelyű vágány miatt a vonatok bal oldala sérült jelentősen, a másik kevésbé. A balesetet súlyosbította, hogy a vonatok első kocsijai zsúfoltak voltak, mert a LIRR ezeket jelölte ki dohányzónak. A baleset helyszínén 29 halálos áldozat lett, később még hárman haltak meg. 76-an súlyosan sebesültek. A két mozdonyvezető komolyabb sérülés nélkül megúszta az ütközést, az aszimmetrikusan elhelyezett vezetőfülke az ütközéssel ellenkező oldalon volt.


A mentő személyzet
túlélőket keres a roncsok között

United Press Int'l photo, Stan Fischler collection, [1]-ből




A vizsgálat megállapította, hogy a hibázó mozdonyvezető nem okozhatta szándékosan a balesetet, mert abban ő is súlyosan sérülhetett volna. A kezelőorvosa pedig azt mondta, hogy olyan agyér görcs betegsége volt, amely időnként figyelmetlenné tette. 
Így a bíróság felmentette a foglalkozás körében lekövetett gondatlan emberölés bűncselekménye alól.

A baleset után a LIRR kézi működtetésű, a megállj jelzést meghaladó vonatot megállító biztonsági berendezést szerelt fel, de ez már késő volt, nem adta vissza az elhunytak életét.





A 40-es években ilyen vonatok jártak a LIRR hálózatának a nem villamosított részén

Arthur Huneke collection kép [1]-ből


Ez a Pacific mozdony 10 kocsis vonatot húz. A hosszú vonat a sok utas miatt kellett, a nagy mozdony pedig hogy jól gyorsíthassa, megfelelő sebességgel vontassa és gőzzel fűtse a kocsikat.

A gőzös persze nem mehetett
Manhattan felé az alagútba. Az utasoknak villamos motorvonatokra kellett átszállni, valószínűleg Jamaica csomóponton.

Gőzös csak a sűrűn lakott területektől távol járt. Queens kerületben és Nassau megyében, ahol a teherpályaudvarok gyakran a lakóházak között voltak, amint lehetséges volt, dízelmozdonyok tolattak.





A LIRR 401-es számú, "boxcab" dízel tolatómozdonya

R. B. Morgan felvétele,
Arthur Huneke collection kép [1]-ből


Ez volt az első dízel, amelyik "fizető" szolgálatot látott el a LIRR-nél. A képen 1948-ban, Morris Park pályaudvaron rendezi a kocsikat.





A LIRR hálózata túlnyomórészt Long Island szigetén terült el. Hideg télen a vízhez közeli vasutakat mindenhol keményen sújtja a nagy hó. A LIRR vonalain a sűrű forgalom miatt nem volt szükség a nagyon magas hóban utat vágó hómaróra, elég volt a pályán időnként végigküldeni a hóekét, amit az egyszerűség kedvéért a gőzmozdonyra szereltek.




fenn: A 4-6-0 (2'C), Ten Wheeler (tízkerekű), No. 145-ös mozdonyt tehervonati szolgálatból vettek ki, hogy a pálya hómentesítésén dolgozzon


balra: A hó megérkezett Mattituckra, a sziget északi farkára

Mindkét kép Arthur Huneke collection, [1]-ből




A 1940-esektől napjainkig


A 40-es, és a korai 50-es években a Long Island Rail Road járműállománya a Yugo autóra hasonlított.

Aki még nem élt akkor, vagy nem emlékezne rá: a Yugo jugoszláv gyártmányú kisautó volt, amit árultak az Egyesült Államokban is. Arról volt híres, hogy egy titkárnő egy havi fizetéséből megvehette. Sajnos a minősége is az árának megfelelő volt. Javíthatatlan volt, és hamar eltűnt Észak-Amerika útjairól, de még a használt autók kereskedőinek a telepeiről is.

Az idős, és emiatt gyakran szolgálatképtelenné váló járműállomány bevételkiesést és plusz költséget okozott, emiatt (is) a LIRR 1949-re bankcsődbe került.

A működtetésére sok tanulmány készült, leghatásosabb az volt, amit a Long Island Transit Authority (Long Island közlekedési hatóság) készített. Ezt a hatóságot Thomas E. Dewey, New York állam kormányzója hozta létre, abból a célból, hogy a LIRR-t működő állapotban tartsa. Ha összeroppant volna, azt az USA egész északkeleti régiója súlyosan megérezte volna.

A fő feladatok a vasút közlekedésbiztonságának a növelése az elavult biztosító rendszer fejlesztésével, és a koros járműállomány cserélje volt. Nem olcsó tevékenységek!
A LIRR-t (New York) állami és az USA, szövetségi adományok tartották fizetésképesen. 1954-nem aztán egy hosszú távú állami segítség garancia húzta ki a csőd állapotából. Létrehozták a Railroad Development Corporationt (vasútfejlesztési társaságot), és adtak neki 60 millió dollárt egy 12 éves időszakra, melyből a LIRR-t korszerű, működő vasúttá akarták tenni.

A vontatókat automata sebességfigyelővel szerelték fel, ami figyelmeztette a mozdonyvezetőt, ha a vonat túllépte az adott pályára engedélyezett legnagyobb sebességet, és ha az nem intézkedett, a fékek automatikusan működésbe léptek.

Sok I. világháború előtt készült kocsit összevágtak, és 220 Pullman-Standard-et rendeltek. Emellett közel 700-at átépítettek, új és kényelmesebb ülésekkel, új világítással, fűtéssel és szellőzéssel. A legforgalmasabb vonalakon pályakorrekciókat tettek és több szintbeli keresztezést megszüntettek.

A
Railroad Development Corporation megbízása 1966-ig tartott. New York állam akkori kormányzója, Nelson Rockefeller számára világos volt, hogy a 12 éves feljavítási időszak kevés a vasút hosszú távú életben tartásához, ami pedig a régió működéséhez elengedhetetlen volt. Úgy döntött, hogy az állam megvásárolja a magánkézben lévő LIRR-t.




New York állam létrehozta a Metropolian Commuter Transportation Authority-t (MCTA, a városi bejáró szállítási hatóságot), mely első nagy akciójával 65 millió dollárt fizetett a LIRR tulajdonosának, a Pennsylvania Railroadnak. Néhány évvel később megvette a New York Central, és a New Haven  vasútnak a Grand Central Terminal-központú bejáró vasúti hálózatát is.

Az 1967-es részvénykibocsátásból származó 2,5 milliárd dollárból az MCTA nagyot terjeszkedett: 1968 márciusában magába foglalta a New York City Transit Authority-t, a Triborough Bridge and Tunnel Authority-t és a New York Central és a New Haven ide tartozó részét. A nevéből kidobta a Commuter szót, és a neve MTA lett.

A személygépkocsik nagy arányú elterjedésével a vasút ott támadott, ahol könnyen legyőzte az egyéni közlekedést.

A LIRR régi kocsik átalakításával business utazás célú és társalgó kocsikat alakított ki

Arthur Huneke collection, [1]-ből





Az átalakulás során 1969-ben a LIRR beleszaladt egy pofonba. 1967-ben az MTA 620 új, többes vezérlésre alkalmas villamos motorkocsit rendelt a Buddtól, hogy lecserélje a koros MP-54-és, és a szintén öreg kétszintes kocsikat. A közeli csere miatt teljesen elhanyagolta az öreg járművek karbantartását.

Amikor aztán az új, M1 típusú kocsik megérkeztek, a próbák alatt nem kielégítőnek és megbízhatatlannak bizonyultak.
A Budd mérnökei elfogadták a módosítási igényeket, csak a kielégítésük időt vett igénybe, az MP-54-eseknek tovább kellett járniuk. A LIRR igazgatósága megbánta, hogy elhanyagolta a karbantartásukat.

A kocsihiány miatt 1969 nyarán naponta egy tucat vonatot mondtak le, és a járók is rövidebbek voltak, mint kellett volna.




Vadonat új, hat kocsis, M1 típusú vonat halad el egy MP-54-es kocsikból álló szerelvény mellett, mely lecserélésére érkezett

Herbert G. Frank Jr. felvétel, Eric Oszustowicz gyűjteményéből


Az M1-ek korlátozás nélkül bejárhattak Manhattanbe az alagúton keresztül, de villamosított pályán kellett járniuk. A hálózat tekintélyes része azonban nem volt villamosítva, itt dízelmozdonyok vontatták (vagy tolták, mert ingavonatok voltak) a vonatokat. Sok Alco gyártmányú FA dízelmozdonyt segédüzemi generátorral és vezetőállással szereltek fel, a vonatok vezérlőkocsijai és villamossággal ellátói lettek.







A P-72-es személyvonat egy nyári vasárnap délután Great River állomást hagyja el 1985. augusztus 4-én

Eric Oszustowicz felvétele [1]-ből


A nem villamosított vonalakon, főleg a sziget keleti végén, dízeles vonatok jártak. Ezeket modern, közepes teljesítményű mozdonyok vontatták-tolták. Azonban ezekben nem volt head end power, a személyvonatokhoz szükséges fűtési-világítási villanyt előállító egység. A gondot úgy oldották meg, hogy a vonatok másik végére átalakított Alco P és EMD E mozdonyt kapcsoltak. 






Ezekben vezérlőkocsi képességet alakítottak ki, mely vezérelte a vonat végén lévő mozdonyt.

Az Alco P mozdony motorját GM dízelmotorra cserélték, az EMD E mozdonyokénak csökkentették a teljesítményét, és ezek a motorok forgatták a világítási és a fűtési generátort.





Az M1 flotta idősödésével a LIRR fokozatosan a hasonló formájú, de fejlettebb berendezésű M3-asokkal cserélte le őket.  1985-ben és 86-ban 174 új M3-as állt forgalomba. 2006 végre az M1-esek kikerültek a forgalomból, az M3-asok a XXI. században is szolgáltak.

A LIRR nagy lépést tervezett és valósított meg a járműfejlesztésben.
Nem vette tervbe a teljes hálózatának a villamosítását, ezért a nem villamos részre olyan dízel-villamos mozdony vontatású vonatot vásárolt, amelynek mozdonya tisztán villamos üzemben is dolgozhat, tehát korlátozás nélkül bemehet a manhattani alagútba és a Pennsylvania Stationre.
 Onnan az emeletes kocsijaival akár a sziget legkeletibb szarváig is járhat. Ez lett a DM-30AC.

A hálózat villamos részén pedig az M7-es, modern megjelenésű motorvonatokat járatta.





Az állomáson jobbra az idősödő GP-38, balra a vadonatúj DM-30AC 1999. szeptember 25-én

Eric Oszustowicz felvétele [1]-ből


A DM mozdony az emeletes kocsijaival a Penn Stationről érkező villamos motorvonatot várja, hogy az átszállókat továbbvigye kelet felé.







A DM-30AC négy emeletes kocsis vonatot vontat 2000. március 4-én Hampton Bays állomáson a Montauk vonalon

Eric Oszustowicz felvétele [1]-ből







A vonat vezérlőkocsija Montaukban

Eric Oszustowicz felvétele [1]-ből





Az M7-es villamos motorvonat Forest Hills állomáson Queens-ben 2005. február 18-án, a Penn Station felé

Eric Oszustowicz felvétele [1]-ből



Ezzel a járműállománnyal a LIRR bátran vághatott neki a XXI. századnak.







Források:

 

  • Stan Fischler: Long Island Rail Road  [1]
  • Wikipedia  [2]
  • Comprehensive RAILROAD ATLAS of North America,  CA [3]
  • Lorraine B. Diehl: The Late, Great Pennsylvania Station [4]
  • Stan Fischler: Next Stop Grand Central [5]
  • Ron Ziel: The Long Island Rail Road in Early Photographs [6]
  • Robert Long: First Train to Greenport [7]
  • Allan E. Lee: American Transportation [8]
manhattani     

  2023. május 2.